Amerika visszavág, lóháton a tankok ellen
2001. szeptember 11-e fekete betűkkel írta be magát a történelembe, hiszen az addig soha nem tapasztalt, az USA-t teljesen váratlanul érő terrortámadás megrengette az egész világot és azóta is az amerikai emlékezet szerves részét képező eseménnyé vált. Oly mértékű csapás volt ez, hogy azóta tulajdonképpen köznevesült és egy viszonyítási ponttá ( hasonlóképpen mint nálunk az 56-os események), egy új időszámítás kezdetévé vált. Amerikában szinte mindennel lehet (vagy legalábbis a közelmúltig lehetett) viccelni, de a 911-es eseményeket mégis ajánlott kerülni, hiszen még így 16 évvel a megtörténte után is fájóan ég mindenki emlékezetében.
Ezt a rövid kis bevezetést csak azért tartottam fontosnak megírni, hogy lássuk milyen nehéz, érzékeny téma körül és időben játszódik a film és, hogy milyen nehéz is e köré felépíteni egy korrekt és kerek történetet, ami sajnos jelen esetben is csak részben sikerült.
A történet a terrorcsapás napján veszi fel a fonalat, így a 0. perctől követhetjük nyomon az első válaszcsapást, egy eddig titkosított, de igaz történet alapján. A tornyok lerombolása tulajdonképpen csak minimálisan kerül ábrázolásra a filmben, egyrészt ez érthető, hiszen mindenki tudja mi történt, másrészt a hangulat megteremtéséhez egy kicsit mégis kevésnek tartom, belefért volna a két óra tíz perces játékidőbe egy kicsit talán több is. De Fuglsig rendező első filmjében a hangulat helyett inkább a látványra helyezi a hangsúlyt, ami viszont rendben van. A történet jól követhető, a párbeszédek megfelelnek a tipikus háborús filmes kliséknek, a karakterek viszont még a zsánerhez mérten sem kifejezetten kidolgozottak.
Az öngyilkos küldetésre vállalkozó csapatot vezető fiatal tiszt (Chris Hemsworth) még sosem járt háborúban, emberei mégis vakon követik, de azt nem tudjuk meg igazán, hogy miért. A főszereplő kapcsán nekem végig az járt a fejemben, hogy miért egy ausztrált színészt választanak egy amerikai hős megformálására? Hemsworth egyébként egy jó színész, most is hozza amit kell, én el tudtam vonatkoztatni Thor-tól, de egy ilyen patrióta filmnél talán jogosan várhatnánk el, hogy ne egy köztudomásúlag ausztrál színész legyen a produkció arca. Ez persze, lehet hogy a világon egyedül engem zavart, igaz engem is csak egy kicsit.
Az egyik legérdekesebb szereplő, a tálibok elleni harc egyik vezető hadura, az üzbég származású, későbbi afganisztáni alelnök Dostum tábornok (Navid Negahban) lehetne, akinek egyértelműen nagyon jól áll a szerep, de az ő döntéseit mozgató háttér nincs igazán kibontva. Ő tulajdonképpen gyerekkora óta folyton hadban áll a legkülönfélébb ellenségekkel (tálibok, szovjetek, más szakadár csoportok, stb) de mégis lerendezik néhány közhellyel a mondandóját, pedig a története igazán élt adhatna az egész hadműveletnek.
Sajnos ez kimaradt, vélhetően azért mert csökkentené a filmet egyébként igen erőteljesen körül lengő, pátoszos hangnemet, melynek megfelelően az amerikaiak a jók, a tálibok pedig a rosszak, középút és átjárás nincs. Látjuk, hogy a tálibok hogyan bánnak a nőkkel, de azt már nem mutatják meg, hogy hogyan kerültek az országba azok a fegyverek amivel az amerikai katonákra lőnek, illetve hogy az al-Kaida hogyan alakult ki, ki pénzelte őket, pedig a teljes képhez ez is hozzátartozna.
VÉGSZÓ
Erre nem törekszik a rendező, viszont ettől függetlenül ez egy élvezhető, korrekt háborús film. Az akciók, a robbantások és különösen a központi elemként megjelenő lovas csatajelenetek jól koreografáltak, mozgalmasak és végig követhetőek. Nem fog a háborús kultfilmek közé emelkedni idővel sem, ez egészen biztos, mint ahogy az is, hogy aki kedveli az ilyen jellegű mozikat, az most is jól fog szórakozni. Kicsit több lehetett volna ebből, mint ami végül lett, de unalmasnak semmiképpen sem nevezhető.
Szólj hozzá!