A nagymester, a fordulatok mágusa, M. Night Shyamalan visszatért egy vadonatúj filmmel, hogy ismételten feltegye a kérdést az összes rajongójának, és persze a teljes filmvilágnak: vajon ezúttal egy újabb klasszikussal, vagy egy értékelhetetlen fércművel gazdagítja-e a repertoárját. Míg a rendező a kilencvenes években arról volt híres, hogy lehengerlő, misztikus, hatalmas csattanókkal véget érő filmeket hozott tető alá, a kétezres években csillaga leáldozni látszott. Máig felejthetetlen élmény marad a Hatodik érzék annak minden fordulatával, briliáns építkezésével és kiváló színészi játékával; valamilyen szinten még A sebezhetetlen is itt maradt a bőrünk alatt, ha nem is a fordulat, inkább az atmoszféra és a színészi játék miatt.
Ami azonban utána következett, az pusztán a rendező saját maga által alkotott börtönének látszott. Minden egyes filmjével a fordulatok kiszámítható és ezáltal folyamatosan csalódást okozó elemekké váltak, melyeket már alapból elvárunk a filmjeitől; történetei egyszerűbbé, mindazonáltal kellemetlenül zavarossá váltak. Ezt a periódust váltotta a teljes érdektelenség azt olyan mozikkal mint A Föld után, vagy éppen az Avatar: The Last Airbender adaptációja, és ekkor már joggal érezhettük – Shyamalannak végleg befellegzett.
Ekkor azonban történt valami. A direktor visszatért a kezdetekhez, a forráshoz, hogy onnan, átgondolva karrierjét, megújulva emelkedjen fel. Kaptunk egy Széttörve című filmet. Kaptunk egy frissítően kellemes, izgalmas A látogatást, és úgy érezhettünk, újra sínen vagyunk. Miközben azonban a Servantot nézzük az Apple TV+-on (melyet szintén kedvencünk kreált), egy egészen új oldalát láthatjuk a rendezőnek. Shyamalan az Üveg, az Idő, és most a Kopogás a kunyhóban című filmekkel egy olyan új periódusába lépett, ahol oktatni próbál. Filozofálni. Mindezt több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel.
Pedig a filmben minden megvan ahhoz, hogy egy érdekes témát járjon körbe. Egy üdülő család egy borzasztó döntéssel kénytelen szembenézni, és ha még el is engedjük az kiindulópont meglehetősen ponyvai alapjait, és elfogadjuk a helyzet banalitását, akkor lehetne egy-két kérdés, ami talán még érdekfeszítővé is válhatna a szituációban. De nem ez történik. Az Időben Shyamalan az öregedésről, a szülő-gyermek viszonyról, a túl gyors felnőtté válásról próbált beszélni, azonban már azt is meglehetősen szájbarágósan és felszínesen tette. Sajnos nem vont le következtetéseket, csak az ujját csapkodva próbálta figyelmeztetni nézőközönségét elcsépelt igazságaira, hogy legyenek jók, értékeljék egymást és az idejüket, mert bizony az borzasztóan gyorsan telik.
A jelen moziban a rendező igyekszik még nagyobbat markolni, és szinte minden kanyarban kioktatni. A Kopogás a kunyhóban tele van vallási morfondírozással, filozofálással és töménytelen moralizálással, de a Shyamalan, ahogy korábban sem, úgy most sincsen arra felkészülve, hogy bármit is mondjon közönségének (azon túl, hogy úgy szeretne feltűnni, mintha épp valamit mondana). Szinte az összes ötlet, amit felvet a filmben, alapszintű, már-már meme-szerű, ami talán elmegy egy baráti beszélgetés során a bárban öt perc erejéig, egy egész estés film alatt azonban szörnyen fárasztó. A helyzetet rosszabbá teszi a rendező és az írók kioktató hozzáállása. Mintha szórakoztatás helyett inkább tanmese formájában figyelmeztetni akarna valamire az alkotó csapat, de hogy mire, azt nehéz megragadni. A puszta közhelyek puffogtatásából ugyanis nehezen tudunk magunkra venni bármit is.
VERDIKT
Kár, hiszen a film akár lehetne szórakoztató is. És az igazság az, hogy maga a cselekmény, valamint a dilemma feszültsége végig fenntartja a figyelmet, és végigvezet a mozin, tehát ezzel nem lesz baj, unatkozni nem fogunk. A probléma csak annyi, hogy a végeredmény annyira sekély, silány és semmilyen, hogy még egy egészen egyszerű, piaci gyorskaja szintjét sem éri el a moziélmény. Így összességében azt lehet mondani, hogy moziban mindenképpen, de még talán otthon is inkább kerüljük a nagymester újabb kirándulását, mert ezúttal ez mellément.
Szólj hozzá!