A 2019-ben bemutatott Joker meglehetősen sikeres film volt mind pénzügyileg, mind kritikailag, annak ellenére is, hogy a DC Comics rajongóinak egy része nem volt maradéktalanul elégedett a karakter ábrázolásával. Ezen felül sűrűn megkapta azt a kritikát is, hogy túlságosan sokat merít más filmek, pl. a Taxisofőr cselekményéből. A siker ellenére Todd Phillips rendező egy darabig kitartott amellett, hogy nem kíván második részt készíteni, míg például a címszereplőt alakító Joaquin Phoenix viszont nagyon szeretett volna visszatérni.
Végül a folytatás mégis elkészült, méghozzá meglehetősen váratlan formában. A bejelentéssel együtt az is kiderült ugyanis, hogy a második rész egy musical lesz, melyben a rajongókedvenc Harley Quinn karakterét Lady Gaga alakítja. Utóbbi felbukkanása mindenképpen izgalmas koncepciót sejtetett, a műfajválasztás viszont finoman szólva is különösnek hatott elsőre. No de hogyan sikerült ez a különös kavalkád, melynek már puszta létjogosultsága is erősen megkérdőjelezhetőnek tűnhet?
Legyen tánc
Ahogyan a bevezetőben is említettem, a film egyik legmeglepőbb húzása a kvázi műfajváltás volt, és az előzetesek alapján sem volt teljesen egyértelmű, hogy mégis hogyan kell elképzelni musicalként ezt a koncepciót. Viszont az az igazság, hogy ez a része meglepően jól működik a produkciónak, kifejezetten jól áll neki.
Joaquin Phoenix és Lady Gaga egyaránt brillíroznak mind színészi alakításaikat, mind az éneklést tekintve. Gaga esetében ez nyilván elvárás, de Phoenix is meglepően kellemes orgánummal zendít rá a film során. Zeneileg is több mint rendben van a történet, leginkább a XX. század közepét megidéző stílus jelenik meg, ami remekül illik a film disszonáns hangulatához. Maximálisan ezt erősíti a film nyitánya is, mely teljesen váratlanul ért, de kellemes meglepetés volt.
Attól sem kell megijedni, hogy ezek a szekvenciák hogyan épülnek be strukturálisan a filmbe. A dalok mondanivalója mind az adott jelenet érzelmi világához, illetve mondanivalójához kapcsolódik, és noha előfordul, hogy Arthur és Harley ily módon kommunikálnak egymással, az esetek többségében a zenés betétek azt mutatják be, hogy a férfi hogyan dolgozza fel bensőjében a vele történő eseményeket. Ezek a képzelgések tehát narratív szempontból és tematikailag is tökéletesen passzolnak a filmbe.
Itt mindenki hülye?
Ami az alakításokat illeti, az első részhez hasonlóan itt is rendkívül erős a felhozatal. Joaquin Phoenix brillírozik Arthur Fleck/Joker szerepében, noha utóbbiban relatíve keveset látjuk. Arthur szenvedését ezúttal is hátborzongatóan mímeli. Az első rész egyik legfőbb eleme, mely igazán súlyossá tette az élményt mindenképp Phoenix alakítása volt, karakterének leharcolt fizikumával és azokkal a kényszeres, szinte fájdalmasnak tűnő nevetésekkel. Abban a filmben gyakorlatilag ez volt az elsődleges fókusz, a játékidő szinte egésze alatt egy ember mentális és fizikai szenvedését néztük, mely itt is jelen van, de az egyébként remek zenei betéteknek, illetve a szerelem, mint központi érzelem jelenlétének köszönhetően ezúttal kissé könnyebben emészthető mindez. Ami kissé csalódás volt viszont, hogy inkább Fleck került a középpontba, kevés igazán erős pillanat jutott a Joker perszónának.
Lady Gaga immár több ízben bizonyította, hogy az éneklés mellett a színészkedés terén is meglehetősen jó képességű, és ebben a filmben is remekül hozza karakterét, noha sok köze valójában nincsen az eredeti Harley Quinnhez. Már az első rész esetében is elmondható volt, itt viszont hatványozottan igaz, hogy valójában ez csak névleg és néhány külsőség tekintetében egy DC-film. Ez valójában csak egy máz. Ha a karaktereket másképpen neveznénk, akkor valószínűleg senkinek eszébe sem jutna, hogy itt egy Joker és Harley filmet nézünk. Sem kettejük kapcsolatának dinamikája, sem a benne felvett szerepük, sem maguk a személyiségek nem egyeznek azzal, amit az ember várna ezektől a figuráktól.
A mellékszereplők egyébiránt több mint rendben voltak. A film egy jelentős része az Arkhamban játszódik, így a rabok egymással, illetve az őrökkel kialakult kapcsolata egy nagyon fontos elem, mely Arthur motivációit is nagyban meghatározza. Az őrök közül kiemelkedik Brandon Gleeson karaktere, akinek nagyon érdekesen alakul át Arthurral való kapcsolata a film során.
Társadalom ilyen = rósz
Az első Joker egyik legerősebb eleme, ami miatt a legtöbben mindmáig nagy becsben tartják, az a rendkívül erős társadalomkritika volt. Remekül és sokkoló módon mutatta be a film azt, hogy milyen a társadalom peremére sodródott, állapotuk miatt kiszolgáltatott emberek élete, és adott esetben hogyan csinálnak belőlük cirkuszi bohócot (ez esetben átvitt értelemben és szó szerint egyaránt). Ezt a tematikát az első rész tökéletesen és átfogóan körbejárta, mi több, a zárásban láthattuk, Arthur radikális fellépése ezen jelenség ellen milyen széleskörű társadalmi támogatottságra tett szert.
A második rész legnagyobb problémája, hogy van egy rendkívül érdekes, ez utóbbi koncepcióból következő üzenete, ami viszont teljes mértékben a sorok között ragad, az elsődleges fókuszt pedig ismét ugyanaz az üzenet kapja, amit az első rész már kielégítő módon körül járt. Ismét arról van szó, hogy egy beteg ember által elkövetett cselekedetből hogyan lesz médiaszenzáció, hogyan próbál a média hasznot húzni egy tragikus sorsból, amolyan freakshow-t generálva Arthur tárgyalása, és ezáltal a személyiségtorzulását előidéző múltbeli sérelmeinek felhánytorgatása köré.
Ezen felül viszont van egy sokkal érdekesebb, a háttérben megbúvó tanulság is, ami arról szól, hogy a személy, és a maga által a nyilvánosság felé projektált kép nem feltétlenül egy és ugyanaz, és amennyiben lehull a lepel és nem az idea, hanem az ember kerül a középpontba, akkor hamar kiderül, hogy ki az igazi barát. Ez egy rendkívül érdekes kérdéskör, amire a film befejezése is nagy mértékben épít, és amennyiben ezen a szemüvegen keresztül vizsgáljuk a történteket, akkor igencsak gyomorba vág. Viszont a film nem ezt a tanulságot, nem ezt az üzenetet helyezi az előtérbe, így a záró képsorok inkább azt érik el, hogy mindezen szenvedés valójában teljesen értelmetlennek hasson.
VERDIKT
A Joker: Kétszemélyes téboly egy filmművészeti szempontból rendkívül jól összerakott alkotás, fantasztikus zenei betétekkel és alakításokkal. Ugyanakkor az első rész mondanivalójához nem igazán tett hozzá, annak ellenére, hogy a lehetőség adott volt. A végeredmény így inkább egy DC-mázzal lekent erőltetett művészkedésnek, illetve az első rész körüli felhajtás meglovagolásának hat, mely igazából nem nagyon mond semmi újat, befejezésével pedig gyakorlatilag az egész történetet valamelyest feleslegessé is teszi.
Szólj hozzá!