Wide Screen
Image default
Játékok

JÁTÉKTESZT: Skelattack

Egy csontvázharcos megpróbáltatásai.

A Konami szokatlan feladatra vállalkozott a Skelattack kiadásával, ugyanis a stúdió finoman szólva sem az indie fejlesztésű platformereiről ismeretes, azonban az elmúlt években egy izgalmas új hullám jelent meg a műfajon belül, így talán nem meglepő, hogy minden nagyobb kiadó igyekszik felvonulni ezen a porondon is. Lássuk, képes-e az Ukuza különleges üdvöskéje a kínálat felső polcára kerülni.

A játék meglehetősen kifordítja a dungeon crawler műfaj megszokott felállását. Itt a szörnyek oldalát képviseljük, hogy megvédjük a pokol népességét a betolakodó emberektől. A történet szerint főhősünk, Skully, és hűséges barátja, Imber – aki történetesen egy denevér – azt a feladatot kapja, hogy őrizze meg az alvilág legféltettebb kincsét, a kék lángot. Ahhoz, hogy ezt abszolváljuk, csatornákon, erődökön és szentélyeken át vezet az út, és bőven fogunk találkozni csapdákkal, csontjainkra pályázó emberekkel és felfedezésre váró kincsekkel is. Van tehát minden, amit egy jó platformertől elvárnánk.

A Skelattack igazán nagy erőssége látványában és nagyszerű humorában rejlik. A kézzel rajzolt, széles színskálát felvonultató grafika és az ötletes karakterábrázolás rendkívül magas színvonalat képvisel. A helyszínek rendkívül változatosak, a kaland során be kell térnünk alvilági kocsmákba, fűvel benőtt, erdős területekre, bányákba, csatornákba, de még vulkanikus kőzetek közé is. Sajnos a kreatív csapat bravúros munkáját nagyban aláássa az átgondolatlan pályatervezés, gyakran csak nagyon körülményes, kényelmetlenül kicentizett módon teljesíthetőek a klasszikusan platformer részek, sokszor inkább a szerencse, mint az ügyesség a mérvadó.

A hangulatot fokozzák még a parádésan megírt dialógusok, többször hangosan felnevettem a karakterek megszólalásain. Szenzációs humora van a játéknak, ami főleg a két főhős beszélgetéseiben érhető tetten, de az utunkat segítő NPC-k is hibátlan sorokat kaptak. Ennek azonban a meg nem szólaló szereplők isszák meg a levét. Az ellenfeleken érződik, hogy megcsappant a kreativitás, kevés típussal találkozhatunk, és az a néhány is elég elnagyoltan van ábrázolva.

A középszerű ellenfelekért azonban maximálisan kárpótolnak minket a bossharcok, amikből a játék egyik legnagyobb erénye fakad. Rendkívül ötletes, végletekig feszült csatákat kapunk a nagyobb területek végén, az egyetlen gond ezekkel, hogy nem jut majd túl sok belőlük. Ez különösen szomorú annak tudatában, hogy a szimpla ellenfelekkel szemben nem túl megterhelő a küzdelem, a speciális küzdelmektől eltekintve elég kezdetleges harcrendszer kapott helyet a játékban.

Nem bővelkedik minijátékokban vagy extra tevékenységekben a Skelattack, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne akadna teendő a fő történetszálon kívül. A ládák feltörésével elnyerhető, bónusz történeteket tartalmazó tekercsek segítenek abban, hogy részletesebb képet kapjunk a felfestett világról. Emellett a legyőzött ellenfelek után járó kristályokat is megéri gyűjtögetnünk, mert ezeket képességeink vagy fegyverünk fejlesztésére költhetjük, azonban érdemes óvatosnak lennünk, mert számuk minden halálunk után jelentősen csökken.

A szomorú valóság az, hogy hiába az erények, a Skelattack hibáinak sora sokkal hosszabb listát tenne ki. A középszerű hangeffektek és a silány zenei aláfestés erősen aláássák a vizualitás által megalapozott remek hangulatot. Ez önmagában bocsánatos bűn is lenne, de az irányítás és maga a játékmenet néha nehezen szerethetővé, olykor már-már kifejezetten frusztrálóvá teszi az élményt. Milliméter pontosságú ugrásokat és tökéletesen kiszámolt támadásokat vár el tőlünk a játék, ami még egy, a műfajban jártas gamer idegeit is próbára teszi időnként. Ezen nem segít a néha átgondolatlan, néha pedig tudatosan nehezített pályadizájn, de a sikamlós felületek és a késleltetett, pontatlan irányítás sem, márpedig ilyen körülmények mellett aligha lehet elvárni, hogy a játékos hiba nélkül manőverezzen.

VÉGSZÓ

Sajnálatos a Skelattack esete, mert látszik rajta, hogy mekkora szeretettel dolgoztak vele a fejlesztők, de sokszor a lelkesedés nem elég ahhoz, hogy maradandót alkosson az ember. Habár látványa és hangulata alapján simán megérné a pénzét, technikai oldalról csúfosan elbukik, megragadva ezzel a műfaj középszerű címei között. Egyedinek is nehezen nevezhetjük a gameplayt, hiszen végig az az érzés kísért a nagyjából négy óra hosszúságú történet alatt, hogy ezt már láttam valahol. Túl sokat merít az elmúlt évek igazán sikeres indie projekteiből, de pont az a plusz hiányzik belőle, ami a kísértetiesen hasonló Guacamelee!-t és Hollow Knight-ot naggyá tette. Persze így sem mondhatjuk, hogy ne lenne szórakoztató élmény a Skelattack, egy későbbi akció során érdemes lehet behúzni, de a platformerek szerelmeseit ezzel nagyon nehéz lesz lenyűgözni. Kár érte.

A játék már kapható Nintendo Switch, PC, PlayStation 4 és Xbox One platformokra, kizárólag digitális formában. A teszt az Xbox One verzió alapján készült.

Még több a témában...

Még mindig tud újat mutatni a Cyberpunk 2077 világa

Szarka Roland

Tiszta víz került a pohárba a PlayStation 5 visszafelé kompatibilitása ügyében

Sinka Tamás

A PlayStation vezetője elárulta, miért nem kap gyengébb változatot a PS5

Szarka Roland

Úgy tűnik, hogy Adblock kiegészítőt használsz, blokkolod a hirdetéseket.

Segítsd a munkánkat azzal, hogy engedélyezed a weboldalon megjelenő hirdetéseket.

Zárd be, ha nem szeretnél támogatni minket | Segítség? Kapcsolat