JÁTÉKTESZT: 80’s Overdrive

Örült száguldás egyenesen a nyolcvanas évekből. Vigyázat, öklömnyi pixelek!

Őrült száguldás egyenesen a nyolcvanas évekből. Vigyázat, öklömnyi pixelek!

Ó, azok a boldog nyolcvanas évek! Akkoriban a technika fejlettsége folytán nem volt kérdés, hogy milyen verseny játékok szülessenek. Illetve hogy hány FPS-sel, milyen felbontásban és milyen technikai effektekkel kötelező ellátni őket, hogy egyáltalán a játékosok hajlandóak legyenek kipróbálni. Választék és merész elképzelések persze már akkor is voltak, de jobbára abban merült ki a dolog hogy felül- (Spy Hunter), oldal- (ATV Simulator, Excitebike), vagy a legnépszerűbb, igazán beleélős hátulnézetes formában készüljenek.

Utóbbi kategóriába tartozik a minden akkori játékos által jól ismert OutRun vagy Gremlin Graphics féle Lotus sorozat. Pont a két nevezett játék ihlette meg a jelen cikk tárgyát képező 80’s Overdrive fejlesztőit hogy munkába fogjanak, pedig eredetileg egy Match 3 (Candy Crush) cuccot szerettek volna összehozni. Ez lett belőle, maradhat? No de álljunk is meg itt egy szóra! Nehezen tudom elképzelni (bár biztos van ilyen), hogy aki már inkább az ezredforduló tájékán született, ránéz a képekre és azt mondja, hogy “ezdejó”. Igazából persze a retro műfaj mindenkié, de elsősorban azok fogják értékelni a játékot, akiknek volt valamilyen előzmény az életében, például  ZX Spectrum, C64, SNES, MegaDrive, vagy Amiga formájában.

A 80’s Overdrive egyébként nem is új cím, eredetileg 2017-ben jött ki a Nintendo akkor már utolsókat rúgó kézikonzoljára. A készítők egyfajta remasterként tekintenek a mostani Switch kiadásra (csak arra jelent meg, Xbox és Steam platformok felé kacsintgatnak még a srácok), vagyis minden olyasmit megcsináltak, ami a 3DS verzióba nem került bele. Az Insane Code egyébiránt mindösszesen 4 főből áll, a lengyel srácok teljesen szabadidejükben rakták össze a játékot, így érdemes ekképp megítélni. Részemről szerelem volt első látásra, alig vártam, hogy megjelenjen, most viszont hogy túl vagyok a 6-7 órás végigjátszáson, azért be kell valljam, hogy nem ment minden simán az “aktus” során.

A játék egyből azzal indít, hogy készítsünk egy usert, amihez egy passzentos profilképet is választhatunk a korszak nagy ászaiból. Úgy mint Terminator, Marty McFly, Mr. T., Magnum és hát öööö Will Smith (igen, már ilyen régen volt a Fresh Prince, habár inkább a kilencvenes években robbant be a köztudatba – legalábbis idehaza).

A főmenüből a Career Mode-ra kattintva jutunk el a játék gerincét jelentő fő szegmensbe. A készítők nem találták fel a spanyolviaszt, kapunk egy 36 helyszínből álló térképet, valamint hat féle verdát, amelyek persze árban és tudásban térnek el egymástól. A versenyek több ismérvvel rendelkeznek, amelyet előre lekérhetünk. Az első az utak szélessége, amely a sávok száma szerint van megadva, minimum-maximum alapon. Ez azonban kicsit csalóka dolog, ugyanis a nagyon széles szakaszoknak is van olyan változata, amely egybefüggő és akad olyan is, ahol középen van egy elválasztó, füves-bokros rész, mint az autópályákon (szembe forgalommal azonban itt nem kell számolnunk).

A hossz, a forgalom sűrűsége és nehézség mind önmagáért beszél, azonban mindezek mellett azt is láthatjuk, hogy milyen sűrűn várhatóak majd rendőrök a száguldás során. Mikor eldördül a képzeletbeli startpisztoly, tíz ellenféllel szemben kell bizonyítanunk a tudásunkat a kiválasztott pályán. A rendőrök úgy jönnek képbe, hogy bizonyos etaponként lesben állva lapulnak, a notórius gyorshajtókra várva. Mivel túl lassan nem lehet haladni eleve, ezért szinte biztosan összeakasztjuk majd velük a bajuszt. Ilyenkor csak annyi dolgunk van, hogy elkerüljük hogy beléjük hajtsunk és háromszor lehagyjuk őket. Egyszerűen hangzik, de a rend őrei valamilyen furcsa okból igyekeznek úgy helyezkedni, hogy ez ne sikerüljön.

A cél egyébként meg világos: elsőnek kell lenni. A játék díjazza ugyan a második, harmadik helyet is, de a végső cél úgyis mindenhol a győzelem begyűjtése, ugyanis ezzel lépdelhetünk feljebb azon a ranglistán, ahol a hozzánk hasonló menők megmérettetnek. A helyezéseink után pénzjutalmat kapunk, amit fordíthatunk egyrészt a kocsi megtankolására, valamint az ütközések során szerzett sérülések javítására. Persze ha sikerül egy kis tőkét kovácsolnunk, akkor a kocsikat is fejleszthetjük három ismérv (motor, kormányzás és strapabírás) alapján. Vagy ha inkább szívesebben próbálunk kis más járgányt, akkor kicsit többet gyűjtve vehetünk másik autót. Bármelyik taktikát is választjuk, a végére ugyanazt a szintet fogjuk elérni, bármelyik verdát is favorizáljuk. Ami viszont lényeges, hogy mindegyikre vehetünk radart, ami a zsarukat jelzi, de ez tök felesleges, hiszen úgyis látjuk őket az úton jó előre. A nitro viszont sok esetben hasznos lehet, versenyenként két lövésünk lesz kicsit elhúzni a többiek elől.

Hogy az egész ne fulladjon hamar önismétlésbe, a készítők speciális, külön missziókat is kreáltak, amelyeket a versenyek előtt kapunk meg olyan formában, hogy valaki odajön hozzánk és megkérdezi ártatlanul, hogy nem tennénk-e meg neki ezt vagy azt. Ezek lehetnek egyszerű gyűjtögetős feladatok, mint az utakon random elszórt itemek (audio kazetta, floppy lemez) begyűjtése, vagy egy konkrét kérés, hogy hagyjunk valakit nyerni, legyünk utolsók, esetleg valakibe hajtsunk bele szándékosan. Ezekért persze külön pénzt kapunk és mivel gyakran többet mint a nyerésért, érdemes bevállalni őket.

A kampány íve jól kitalált, kellőképpen gyakran váltják egymást a settingek (őszi erdő, tengerpart, város, sivatag, stb.) és a sűrűbb, ritkább forgalom, esetleg rendőri jelenlét. A nehézség fokozatosan van adagolva, ha megfelelő ütemben nyerünk, akkor mindig lesz pénz fejleszteni, vagy megvenni a jobb verdát, ami már kell a nehezebb futamokhoz. Ha igazán ráérez az ember, akkor nem nagyon kell pénzt grindolni, s gyakorlatilag elég egy-két restart (amiért nem kell újra kifizetni a részvételi díjat) ahhoz, hogy máris ugorhassunk tovább.

Tulajdonképpen ez is volt az egyik problémám a játékkal, hogy a java részében szinte akadálytalanul haladtam előre, ám a végén volt pár nehéz pillanat. Mondanom sem kell, hogy az utolsó pályák közt van pár izzasztóbb aszfaltcsík, ahol beszűkül annyira a szélesség és van annyira sűrű a forgalom, hogy ez számunkra kihívást jelentsen. Sokaknak viszont már az alap irányítás is önmagában az lehet, és sajnos talán ez az 80’ Overdrive leggyengébb pontja.

Függetlenül ugyanis az aktuális verdánk milyenségétől a kocsik borzasztó furán kanyarodnak. Igazából egy féle módozat van, és az egy igen nagy kormánytekerést jelent, nagyobbat, mint bármelyik kanyar íve. Ha hozzávesszük, hogy a gombok nyomására is igen nehézkesen reagál a játék, akkor összeáll, hogy miért kacsázik mindenki a gameplay felvételeken. A dologra természetesen rá lehet érezni, de inkább mondanám kicsit kényelmetlennek, mint élvezetesnek – sajnos sokat ront az élvezhetőségen bizonyos nehéz szituációkban. Sajnos az összképet picit tovább rontja, hogy az AI igazi ökör módjára közlekedik, de ők legalább kiszámíthatóak: egy darabig egyenesen mennek a civil autók és teherkocsik, majd amikor megunják sávot váltanak, de úgy hogy közben két-három elválasztó vonalon is keresztül vonszolják magukat. Logikus nem?

Viszont ami feledteti a gondokat, az a bájos pixelgrafika és az igencsak fülbemászó zenék. Összesen 18 dalt hallhatunk a játék során és bátran állíthatom, hogy ez a rész a játék egyik selling pointja a grafika mellett. Összesen öt zeneszerző műveit hallhatjuk, amelyek mind a korabeli divatnak megfelelő szinti-pop műfajban indulnak, csipetnyi demoscene-ből ismert chip zene ráhatással. Az egyetlen probléma, hogy menet közben nem tudunk váltani, csak az előre kiválasztott szám mehet, valamint a főmenüben megszólaló darab rövid úton az idegeinkre fog menni.

A Time Attack mód már csak a hab a tortán, ez gyakorlatilag a jutalomjáték, amely ellenfelek, rendőrök valamint sérülés mentesen szabadon enged száguldozni, pusztán egy kiszabott időlimitet állítva, melyet a klasszikus checkpointok elérése árán növelhetünk. Teljesen rajtunk áll, hogy meddig jutunk, nekem volt egy majd huszonöt perces etapom. Akad egy pályaszerkesztő is bónusznak, de ez kicsit többet ígér, mint amit nyújt. Nem arról van szó ugyanis, hogy teljesen mi állítunk össze egy helyszínt, pusztán azt adhatjuk meg, milyen legyen a környezet, hány sáv, milyen hosszú, illetve további adalékokat, mint a kanyarok száma, nehézsége és ez alapján generál nekünk a gép valamit. A kész művet egy kapott kód alapján is beazonosíthatjuk, így a haveroknak is át lehet küldeni, hogy “nézd mit alkottam”. Persze ez inkább csak múló szórakozási lehetőség, mint komoly mélységet nyújtó feature.

VÉGSZÓ

Az 80’ Overdrive az a játék, amit nagyon élvezhet az, aki ezt a korszakot átélte és szerette. Annak ellenére is, hogy a játék közel sem tökéletes, mert azért az irányítás valamennyit ront az összképen, valamint ha ráérzünk a nyerő formulára, akkor igen hamar végigjátsszuk. Utána viszont már nem annyira lesz miért elővenni, ha csak azért nem, hogy menjünk egy-két Time Attack futamot, mely során újra meghallgassuk valamelyik muzsikát. Ez azonban talán nem tud elégséges szavatosságot biztosítani és süllyesztőbe kerülhet a játék. Addig is azonban remek szórakozást kínál, így minden hibája ellenére és bátran ajánlom hogy az ember feleleveníthesse a nem is olyan régmúlt időket.

Total
0
Shares

Leave a Reply

Previous Article
The Mandalorian

A Disney vezetője megerősítette, hogy nem fogják elhalasztani a The Mandalorian S2 premierjét

Next Article

Deszkázzunk az alvilágba a Skate Storyban

Related Posts