Így neveld a sárkányodat – Kritika

Olyan értelemben az elmúlt tíz év élőszereplős remake-hulláma mára szinte teljesen lecsengett a mozikban, hogy ma már nehéz lázba hozni a nézőket egy eredeti klasszikus feldolgozásával. A Disney agyoncsiszolt, nosztalgiára építő újrái után sokan már reflexből fordulnak el az efféle projektektől, hiszen a legtöbbjük nem tudott többet nyújtani egy CGI-porhintésnél. Idén a Universal Pictures és a DreamWorks is bejelentkezett a retrópiacra az Így neveld a sárkányodat nagy sikerű rajzfilm élőszereplős újragondolásával – ami már önmagában is sokakból váltott ki értetlenséget vagy dühöt. Tényleg kellett ez? Hát… ha minden remake így sikerülne, talán nem is utálnánk őket annyira.

A 2025-ös mozifilm meglepő módon nem egy újabb lélektelen nosztalgiagyár lett. A projekt mögött ugyanis maga Dean DeBlois áll – az a rendező, aki annak idején az eredeti animációs trilógia első két részét is jegyezte. Ő nemcsak újraálmodta, de újra is írta saját művét, és bár a történet alapja szinte változatlan, rengeteg apró árnyalatban, finom részletben lett gazdagabb az új változat. Ez már önmagában több, mint amit a legtöbb remake-ről elmondhatunk.

A történet továbbra is Hablatyra, a tinédzser viking fiúra (Mason Thames) fókuszál, akinek az apja, Pléhpofa (Gerard Butler) a harcos törzs vezetője. A sárkányok itt évszázadok óta az emberek halálos ellenségei – legalábbis mindenki így hiszi. Ám főhősünk, a gyenge testalkatú, ügyetlen fiú másként látja a dolgokat. Amikor egy csata során véletlenül meglő egy ritka és rettegett Éjfúriát, nem győzi le – hanem barátjává fogadja.

A fekete és ritka sárkányt Fogatlannak nevezi el, s Hablattyal kötött barátsága egy egész világot kérdőjelez meg: lehet, hogy sárkányok és emberek egymás mellett boldogan élhetnek? Az út, amit ketten bejárnak, jól ismert az animációs filmből, de ezúttal néhány karakterdinamika még nagyobb hangsúlyt kap. A rendező a Las Vegas-i CinemaCon alatt nem győzte kihangsúlyozni, hogy a remake egyik fő szempontja éppen az volt, hogy lehetőségük nyílt olyan dolgokat bemutatni és kibontani ebben a filmben, amire nem jutott idő a 2010-es eredeti rajzfilmben. Az élőszereplős formátum lehetővé teszi, hogy közelebb érezzük magunkat Hablaty vívódásaihoz, Astrid (Nico Parker) keménységéhez, vagy épp a családi drámákhoz. Pléhpofa és Hablaty kapcsolata most mélyebb és fájdalmasabb – ebben sokat segít Gerard Butler visszatérése is, akinek jelenléte erőt ad az egész filmnek.

Dean DeBlois filmes célja nem az volt, hogy egy az egyben lemásolja saját filmjét – inkább úgy tűnik, mintha most először mesélhetné el úgy a történetet, ahogy annak idején igazán szerette volna. Az új forgatókönyv sok ponton kibővíti a világot: Hibbant-sziget sokkal élőbb képet fest az animációs eredetivel szemben, a sárkányvadász kiképzések részletesebbek, és még a törzsi rituálékhoz hasonló hagyományok is teret kaptak a feldolgozásban, hogy közelebbről és jobban megismerjük a vikingek különös szokásait.

Astrid karaktere is komplexebbre sikerült a filmvásznon. Nico Parker szikár keménységgel hozza a fiatal harcoslányt, aki kezdetben nem bízik Hablaty szándékaiban, sőt mi több, egyenesen lenézi őt. A két karakter közötti ellentét sokkal inkább érződik, mint a 15 éves első részben. Az ő kettejük kapcsolata – a riválisokból barátok, majd a szerelmesek útjára lépni – itt talán még hitelesebben bontakozik ki, mint az eredeti filmben. Ehhez persze kellett az is, hogy a két színész között ilyen erős kémia alakult ki. Miközben Thames-t már láttuk egész estés filmekben, mint például A fekete telefon főszerepében, addig Parkernek ez volt az első nagy blockbuster szerepe. Az arca neki se ismeretlen, hiszen legutóbb az HBO The Last of Us adaptációjában alakította Joel lányát, Sarah-t, ám az ő részérül érződött, hogy ez hozhatja meg a várt áttörést karrierjében. Ezt a Caesars Palace Colosseum színpadán is elmondta április elején, hogy mennyire megható a pillanat, hogy a közönséggel együtt nézhette meg a filmet.

Persze, az örök kérdés továbbra is fennáll: ha egyszer az eredeti film már ennyire jó volt, miért kell hozzá egy remake? Nos, a válasz talán a részletekben rejlik. Az animációs film 2010-ben még egy kevésbé telített piacon debütált, a DreamWorks egyik legmeghatóbb és legszebb történeteként. Most viszont egy generáció nőtt fel rajta, akik joggal tartanak attól, hogy a gyerekkoruk kincsét elrontják.

Az új film kétségtelenül biztonsági játékot játszik a történetvezetésben. A fő események szinte mind megegyeznek az eredeti változattal, sőt néha a beállítások, kameramozgások is teljesen visszaköszönnek, ahogy az előzetesekben már láttuk ennek jelét. Ez egyesek számára túlontúl ismerős lehet – sőt, a film első felében ez a nosztalgiára játszás valóban egyfajta furcsa, idegen érzést kelthet, de ahogy kezd kibontakozni a történet, úgy válik egyre világosabbá, itt többről van szó. Nem lehet elégszer leírni, hogy ez a film mennyire más a korábban látott élőszereplős feldolgozásoktól. Ám amikor a film engedi, hogy a szereplők önálló életre keljenek, és nem csupán másolják a korábbi verziót, akkor varázslatos. Mason Thames hiteles, sebezhető, de okos Hablatyként. Gerard Butler újra brillírozik Pléhpofa szerepében, míg Nico Parker Astridja egy igazi élő, lélegző, komplex figura lett. A mellékszereplők közül Nick Frost különösen emlékezetes Bélhangosként – noha nem próbálja utánozni az eredeti szinkronszínész Craig Ferguson humorát, mégis új színt visz a karakterbe. És ott van még John Powell újrafelvett, mégis frissen ható zenéje, amely ugyanazt a varázst idézi meg, amit annak idején az első filmnél éreztünk. Ha csak annyit tett volna a film, hogy újra megszólaltatja ezeket a dallamokat, már akkor is megérte volna a mozijegy árát – de szerencsére jóval többről van szó.

A film látványvilága sokszor lélegzetelállító. A sárkányrepülések, a kiképzőpályák, a tengeri ütközetek mind-mind hatalmas vászonra születtek. Bill Pope operatőr (Mátrix, Pókember 2) kamerakezelése pazar, grandiózus és minden pillanatában filmszerű. A hangsúly nem a látványon van, a CGI nem vonja el a figyelmet, hanem harmonikusan belesimul a valós díszletekbe. Nincs az az érzés, hogy kék háttér előtt játszanak a színészek, hanem mintha valóban Hibbant-sziget zord sziklái között forgatnának. Fogatlan és a többi CGI-sárkány minden szempontból remekmű. A részletgazdagság lenyűgöző: a pikkelyek csillogása, a pupillák mozgása, a karmai kopottsága mind azt sugallják, hogy ő nem csak egy digitális szörny, hanem egy hús-vér élőlény. A film világában a sárkányok valóságosnak tűnnek – nem csak látványban, hanem viselkedésükben is.

VERDIKT

Dean DeBlois most bizonyította be igazán, hogy lehet remake-et csinálni úgy is, hogy az ne csak a pénztárcákat célozza, hanem a szíveket is. Az élőszereplős Így neveld a sárkányodat nem hibátlan, és nem is akarja felülírni az animációs klasszikust, de nem is kell. Ez a film nem ellenfele az eredetinek, hanem tisztelettel tekint rá, és kiegészítői, bővíti a klasszikus mondanivalóját. Egy új médiumban, új színészekkel, új lehetőségekkel mondja el ugyanazt a mesét – egy kicsit másképp. Akik nyitott szívvel ülnek be rá, azokat kellemes meglepetés érheti.