Hollow Knight: Silksong – Teszt

Valahogyan a három srác az ausztrál Team Cherry-nél összehozott egy kiváló metroidvania videójátékot Hollow Knight címmel még 2017-ben, és miközben mi nem figyeltünk oda, a mű jelenséggé nőtte ki magát. Pedig csöndesen, nyugisan indult a dolog – nem túlzottan nagy csinnadrattával csapódott be a játék Steamre és a többi platformra, hogy aztán az évek alatt hatalmas rajongótáborra és kultuszstátuszra tegyen szert. A pletyka a folytatásról nagyon hamar elkezdett terjedni, míg 2019-ben a csapat bejelentette az érkező örököst, a Silksongot, amit hamarosan a kezünkben tarthatunk. Hamarosan… mondták. És csak vártunk. Hónapokat. Éveket. Sokan már olyan szinten elengedték a játékot, hogy kérdéses volt egyes körökben, ez, a GTA VI, vagy éppen a Star Citizen fog legelőször megjelenni.

Aztán idén itt-ott lehetett hallani zörgést, mozgolódást. Felbukkant egy-két Xbox reklámban. Sőt, Gamescomon akár ki is próbálhattuk a Nintendo-nak köszönhetően. Végül aztán a csapat nyár végén ledobta a bombát – a Silksongot már szeptember negyedikén a kezünkben tarthatjuk. A megjelenés napja hatalmas káoszt okozott szinte az összes platformon, ahol meg lehetett vásárolni a programot – a rendkívül alacsony, 20 dolláros ár, ami teljesen idegen manapság a játékipartól, biztosan hozzátett ahhoz, hogy mind a steam, mind a Microsoft, de még a Nintendo szerverei is órákra behaljanak. Viszont a Silksong kulturális ereje enélkül is egyértelmű és vitathatatlan. A játék a 2025-ös év GTA-ja, ami körül akkora nagy várakozás és kultusz kerekedett, hogy képes volt kicsiny valójában is szinte felrobbantani az egész világhálót. No de milyen lett a végeredmény? Ez lesz majd az a játék, ami forradalmasítja az ipart végérvényesen?

A szoftver élvezetéhez nagyban hozzátartozik annak a megértése és elfogadása, hogy a folytatásnak soha nem volt célja, vagy küldetése, hogy ténylegesen bárminemű módon megváltoztassa a játékipart. A körülötte kialakult hisztéria és felhajtás egészen másnak köszönhető, de erről majd később. Adott ugyanis alapszinten egy folytatás, ami egy korábban kifejezetten közkedvelt darab farvizén evez és annak mechanikáit továbbfejlesztve igyekszik lényegében még több, még inkább lecsiszolt és fókuszált Hollow Knightot adni a rajongóinak. És ezzel nincs is semmi baj, sőt. Ezúttal Hornet-et irányíthatjuk, aki korábban már feltűnt az előző epizódban, és most is egy bogárvilágon keresztülutazva kell majd felfelé törekedve megtalálni a kiutat. A játék struktúrája lényegében nem változott: ezúttal is egy végletekig tökéletesített metroidvaniával játszhatunk, ahol kalandjaink során egy birodalom különféle részeit fedezhetjük fel kis hősünkkel, miközben mindenféle bogárral viaskodhatunk. Útközben találunk majd fejlesztéseket, lehetőségeket arra, hogy a mozgásunkon és képességeinken is javítsunk, lesznek majd nehéz boss fightok, de lehetőségek is arra, hogy megpihenjünk és kicsit átgondoljuk a stratégiánkat.

A játék maga nagyon sokat kölcsönöz a soulslike-októl is. Harcrendszerét tekintve itt is pár ütéstől már végünk van, azonban korábbi sikeresen bevitt támadásainkból selymet szőhetünk, amit magunkhoz „bindolva” akár életünk feltöltésére is használhatunk (már amikor ez megadatik, ugyanis nem dobja ezt a lehetőséget a nyakunkba a játék túlzottan gyakran). Közben apró gyöngyöket gyűjtögetünk, amiket elveszítünk, ha meghaltunk, de ha felkeressük az elesésünk helyét, ott fognak várni ránk ugyanúgy (feltéve ha nem halunk meg közben újra). A gyöngyökből mindenféléket vásárolhatunk vendoroknál. Ha lepihenünk egy kis lócán, akkor a már legyőzött ellenfelek újraélednek, és ahogy haladunk előre a világban, kinyitogathatjuk majd az ajtókat és shortcutokat, amik megkönnyítik utazásunkat, és apránként összegyűjtve képességeinket felfedezzük ezt a varázslatos, bonyolultan összeköttetett világot. Nincs tehát itt akkora meglepetés igazából – azt kapjuk, amit vártunk.

Ami már az előző részben is varázslatos volt, és itt is az, az egyrészről a metroidvania elemek tényleg tökéletes finomhangolása, másrészről pedig a varázslatos világ felfedezésének az öröme. Valóban kézzel készített világokat járhatunk be, bámulatosan gyönyörű hátterekkel és eszméletlenül kellemes és hangulatos zenei elemekkel aláfestve. A játék minden egyes eleméből árad a hangulat, az odafigyelés és a szeretet, ami kiemeli a végeredményt a többi játék közül. Mintha egy animációs filmet irányítanánk, amit mindannyian láttunk, mégis egyikünk sem emlékszik rá. Az összes kis zugot izgalmas felfedezni, sohasem múlik el az a fajta boldogság és rácsodálkozás, amit egy-egy új területet felfedezve érzünk. Ezen túl pedig a játék sohasem érződik igazságtalannak, mindig tudjuk játékosként, hogy rajtunk múlik a továbbhaladás, és nem frusztrálóan vagyunk visszafogva attól, hogy előrehaladjunk a történetben.

VERDIKT

Talán tényleg semmi világmegváltó nincs a játékban az írásom alapján, de a lényege pont ez: nem is kell hogy legyen benne semmi ilyesmi. Pontosan elég annyi, hogy odafigyeljenek a játékosok hangjára, vegyék tudomásul, mit szeretnének a rajongók, és azok intelligenciáját, rátermettségét, pénztárcáját és persze idejét tisztelve valami olyasmit készítsenek a kreatívok, amikre ők maguk is büszkék lehetnek, mindenféle, felsőbb stúdiótól érkező kényszerítés nélkül. Nem feltétlenül a darab újdonságáról van szó, vagy éppen valami titkos erőről – pusztán a kreatív művészi szabadság, a nyugodt fejlesztőcsapat és persze maga a játék fejlesztése mögötti, csúcsra járatott mesterség az, ami kiemelkedővé teszi a Silksongot. Erről szólt ez a játék, és talán pont ennek köszönheti a hatalmas felhajtást és a sikert is – mert szimplán „csak” egy jó játék. Olyan igazi.