Csak idő kérdése volt, hogy a Disney élőszereplős feldolgozásainak hulláma elérjen az egyik első animációs klasszikusához. A 2025-ben érkező Hófehérke megpróbálja újragondolni a jól ismert mesét egy új generáció számára, hogy elmesélje a mai fiataloknak a törpék, gonosz boszorkányok és erdei állatok történetét. Vajon ez a legújabb változat képes hű maradni az eredeti történethez, miközben saját filmes identitását is megteremti? Előre lelőjük a poén: nem, a Disney legújabb élőszereplős próbálkozása inkább csak az alapokhoz ragaszkodik, és sok meggyőző érv nincs amellett, hogy jegyet váltsunk rá.
A főszerepet Rachel Zegler alakítja, aki az ifjú hercegnőt kelti életre egy tökéletes királyságban, ahol türelmes és kedves szülei tanítják őt arra, hogyan válhat a legjobb uralkodóvá. Az idill azonban hamar véget ér, amikor édesanyja megbetegszik, és Gal Gadot által alakított gonosz királynő férjhez megy a gyászoló királyhoz, majd a boldog közösséget félelemalapú monarchiává változtatja. Egy merénylet után Hófehérke útra kel az ismeretlenbe, hogy visszaszerezze a trónt, és útközben sok ismerős arccal, valamint néhány új szereplővel is találkozik.
Bár Hófehérke története örökérvényű, ez az élőszereplős változat egyszerre előnye és hátránya is a filmnek. Az alapvető cselekmény viszonylag vékony, és bár néhány módosítás történt az adaptáció során (például új eredettörténetet kapott a főszereplő, hogy miért ezt a nevet kapta), ezek nem sokat tesznek hozzá a történet mélységéhez. A végkifejlet például új értelmezést próbál adni Hófehérke küldetésének, de az elképzelés csak papíron mutatott jól, a kivitelezés hagy némi kívánni valót maga után, így végül kaptunk egy súlytalan, s abszolút felejthető Disney-filmet.
Rachel Zegler egyértelműen a film legnagyobb erőssége. Karizmatikusan kelti életre Hófehérkét, könnyedén vált a jelenetek között, ugyanakkor néha azt éreztük, hogy túljátssza a szerepét. Maga a karakter nem forradalmi, de Zegler kihozza belőle a legtöbbet, és remek összhangban van a többi szereplővel, legyen szó az ingerlékeny törpékről vagy a zsarnoki királynőről.
Ezzel szemben Gal Gadot gonosz királynője a film egyik legnagyobb gyengesége. Bár az új változat igyekszik mélyebb betekintést nyújtani a karakter motivációiba, ez nem igazán sikerül. A film azt sugallja, hogy a királynő hideg szíve egy fájdalmas múlt eredménye, és hogy személyisége „rózsából gyémánttá” formálódott az évek során – de az alkotók nem adnak elég okot arra, hogy a nézők valóban együttérezzenek a gonosz boszorkánnyal. Új dalokat kapott a karakter filmre, de érdemben nem sokat tesznek hozzá. Egyetlen igazán figyelemre méltó aspektusa az, hogy amikor az öreg boszorkány álruháját ölti magára, szinte felismerhetetlen – pedig tényleg Gadot játssza azt is.
Természetesen nemcsak az emberekről szól a film, hiszen a hét törpe is visszatér, hogy segítsék Hófehérkét. Itt azonban a CGI komoly problémát jelent. A legnagyobb gondot a digitálisan életre keltett törpék jelentik. Kicsit hátborzongatóra sikerültek, mintha egy emberi testet egy apró CG-konténerbe zsúfoltak volna. A film egészére jellemző, hogy megpróbál egyensúlyozni a klasszikus és modern megközelítés között, de ezek a karakterek épp azt bizonyítják, hogy végül egyik irányba sem sikerül elmozdulnia. Ezzel szemben az erdei állatok animációja lélegzetelállító, és még jobban kiemeli a törpék furcsaságát. Ez felveti a kérdést: ha az állatok ennyire élethűek lettek, akkor mi szükség volt a digitális törpékre, amikor sokkal szebb és jobb formában is megjeleníthették volna őket.
Egy olyan történet esetében, mint Hófehérke, elkerülhetetlen, hogy szó essen a zenéről. Gadot dalai sajnos nem különösebben emlékezetesek, a többi betétdal cserébe kellemes meglepetést okoz. Benj Pasek és Justin Paul sikeresen modernizálták a klasszikus számokat, miközben új dalokat is komponáltak az adaptációra. A Disney továbbra is nagy mestere az ikonikus dallamok átdolgozásának, de hiába a klasszikus dalok mellett az újak, a film összképén nem segít.
VERDIKT
A Hófehérke kifejezetten a fiatalabb közönség számára készült, ami önmagában nem baj, hiszen egy klasszikus mese újraértelmezéséről van szó. A probléma ott kezdődik, hogy a film nem tud kilépni az eredeti történet árnyékából, és nem sikerül hozzáadnia semmi igazán emlékezeteset vagy elgondolkodtatót a meséhez. A Disney élőszereplős feldolgozásainak célja az, hogy új rétegeket adjanak a régi történetekhez, de ez a változat inkább csak egy biztonsági játék, ami ugyan hűséges az eredetihez, de semmi nem indokolja azt, hogy miért volt szükség újra elmesélni ezt a klasszikust.
Szólj hozzá!