Hadviselés – Kritika

Alex Garland a Polgárháború után most a háború igazi arcát mutatja meg új filmjében, a Hadviselésben, ahol Will Poulter, Cosmo Jarvis és Charles Melton mellett Joseph Quinn is főszerepet kap – méghozzá olyan jelenetekben, amik szó szerint beleégnek a néző fülébe és szívébe. Quinn szűnni nem akaró fájdalmas üvöltései végigkísérik a filmet, a sebzett, vérző lábával pedig már az első percektől világossá válik. Itt most nem Hollywood hősiességét, hanem a háború nyers, húsba vágó valóságát látjuk. Garland író-rendező és Ray Mendoza, az iraki háborút megjárt veterán, aki korábban a Polgárháború katonai tanácsadója volt, most együtt rendeztek. A tapasztalatuk és Garland filmes virtuozitása olyan technikai és érzelmi mesterművet eredményezett, amit nem lehet könnyen elfelejteni.

A Hadviselés különösen erős most, amikor a világ több pontján – Izraelben, Gázában, Ukrajnában – is valódi háború dúl. Ez a film emiatt is sokkal sürgetőbbnek, valóságosabbnak hat, mintha csak évekkel ezelőtt készült volna. Míg a sokat említett korábbi háborúsfilm a politikai megosztottságot felnagyítva festett apokaliptikus jövőképet Amerikáról, addig a Hadviselés sokkal „apolitikusabb”, tényleg csak a háború természetét mutatja meg – ezúttal Irakban, de akárhol máshol is történhetne mindez.

Mendoza maga is részt vett azon a 2006-os küldetésen, amit a film bemutat. Nem volt ez világrengető akció, csak egy újabb nap a hadigépezetben. Néhány perc alatt amerikai tengerészgyalogosok elit Seal-csapata – Will Poulter, Cosmo Jarvis, Charles Melton, Kit Connor és D’Pharoah Woon-A-Tai főszereplésével – osonnak be egy iraki kisvárosba, hogy előkészítsék a terepet a másnap érkező csapatoknak. Elfoglalnak egy házat, lakókat húznak ki az ágyból, falat bontanak, majd alig telik el pár perc, máris észreveszik az al-Kaida fegyvereseit az utca túloldalán. A feszültség végig tapintható, de semmi nem készít fel arra a pokoli robbanásra, amikor egy gránát repül be az ablakon.

Hiába ülünk biztonságban a moziteremben, a film azt az érzést idézi meg, amikor nincs hova futni, csak túlélni próbálsz egy sarokba szorítva, miközben minden pillanatban eltalálhat egy golyó. Garland és Mendoza forgatókönyve igazi dokumentumfilm-hangulatot ad. Csak a résztvevők emlékeire támaszkodtak, mindent többször ellenőriztek, és egyetlen fordulatot sem írtak át a film kedvéért. Nincs előtörténet, nincs felesleges párbeszéd, csak a katonák katonai zsargonnal, szikár mondatokban kommunikálnak. Ez elsőre száraznak tűnhet, de az alakítások miatt minden pillanat működik. Woon-A-Tai játssza magát Mendozát, a kommunikációs tisztet, akinek a rádiója szó szerint élet-halál kérdése. Nem magyarázzák túl a katonai szlenget, de minden világos – amikor „casevac”-et kér, tudjuk, hogy súlyosan sérült katonát kell evakuálni.

Will Poulter parancsnokként vezető, akinek egyik mondata örökre a nézőben marad. Amikor nem tudja pontosan megmondani, hol vannak, annyit mond: „Keressék a vért és a füstöt. Ott vagyunk.” Joseph Quinn már a sebesülés előtt is kitűnik a szereplők közül, félelmet és veszélyérzetet sugároz, de igazán akkor lesz felejthetetlen, amikor a hátteret is betölti a fájdalmas ordítása. A film nagy részében a többieknek úgy kell tervezniük a menekülést, hogy Quinn és Jarvis karaktere is súlyosan megsérült, miközben az utcán újabb gránát robban, a világ pedig elsötétül. Garland elképesztően intenzív akciójeleneteket rendez, ahol a hangok elhalkulnak, a képernyőt ellepi a füst, majd amikor minden kitisztul, vérző katonákat és levágott lábakat látunk a földön. A valóságban a legmegrázóbb képek mellé a híradók figyelmeztetéseket szoktak kiírni, Garland és Mendoza azonban nem engedi, hogy elfordítsuk a fejünket.

A film beáll a vietnami (Apokalipszis most) vagy iraki (A bombák földjén) háborús filmek sorába, ahol nem a politika, hanem az egyéni sorsok vannak a fókuszban. Ugyanakkor Garlandék tudatosan mutatják meg, hogy egyetlen háború sem szakítható el attól, hol és kik ellen zajlik. Bár az iraki civilek kevés jelenetet kapnak, azok annál erősebbek: amikor egy család két kisgyerekkel összekuporodva retteg, az amerikaiak pedig hiába nyugtatják őket – pontosan tudjuk, hogy minden szó üres. Ezek az emberek ártatlanok, akiknek élete pillanatok alatt dől össze csak azért, mert rossz helyen élnek. Bármennyire apolitikus a Hadviselés, minden véráztatta percével, brutális hanghatásával azt kérdezi: tényleg lehet bármit is elérni az ilyen mértékű erőszakkal, bármilyen nemes vagy hatalmi cél is legyen a háttérben?

VERDIKT

A Hadviselés kegyetlenül őszinte, megrázó és technikailag elképesztő filmélmény. Egy percig sem hagyja, hogy a néző kényelmesen hátradőljön, és újra és újra emlékeztet arra, hogy a háború nem a hősies történetekről, hanem hús-vér emberek túléléséről (vagy elbukásáról) szól. Garland és Mendoza kíméletlenül szembesíti a nézőt azzal, mi is az igazi háború – és ez adja a film erejét.