Frankenstein – Kritika

Az Oscar-díjas rendező, Guillermo del Toro az emberi lét kérdéseit vizsgálja a Frankenstein című filmben, amely Mary Shelley 1818-as gótikus regényének merész újragondolása. Del Toro szörnyek iránti őszinte rajongása egész karrierjét meghatározta. Mindig a sötétségben és az ismeretlenben keresi a szépséget. Shelley regényét már számtalanszor feldolgozták a filmvásznon, ellenben a Netflix streaming szolgáltató 2025-ös feldolgozása legnagyobb erősségét az adja, hogy a rendező megközelítése szívből jön és meglepően érzelmes, nem pedig egy horror történet szörnnyel a főszerepben. A mexikói rendező most új életet lehel a mozi egyik legikonikusabb szörnyébe – együttérző, elgondolkodtató és lenyűgöző módon teszi mindezt.

A történet 1857-ben indul, amikor Anderson kapitány (Lars Mikkelsen) dán hadiflottája a sarkvidéki jégmezők között küzd az elemekkel. Itt találnak rá a súlyosan megsérült Victor Frankensteinre (Oscar Isaac). De az őrült tudós nincs egyedül. Üldözi egy hatalmas, emberi alakú lény (Jacob Elordi), aki megtámadja a hajó legénységét. A dán kapitány és emberei ideiglenesen elbánnak a teremtménnyel, de Victor figyelmezteti őket: a szörny vissza fog térni, és bármi áron végezni akar vele. Itt kezd igazán lendületet venni Guillermo del Toro filmje, amely Victor Frankenstein eredettörténetét bontja ki. Visszaemlékezések révén megismerjük a tudóst, akit megszállott vágy hajt, hogy életet teremtsen a halálból. Kísérleteit az angol tudományos közösség elutasítja és betegesnek tartja – az összefércelt, zombiszerű test feltámasztása undort kelt mindenkiben. Amikor azonban feltűnik Henrich Harlander (Christoph Waltz), a gazdag fegyvergyáros, Victor sorsa egyszer és mindenkorra megváltozik. Harlander elbűvölően tartja a doktor őrült ambícióit, hogy életet leheljen egy kihűlt emberi testbe, ezért korlátlan forrást ígér, hogy befejezhesse munkáját: egy élőlény megalkotását a halott húsból.

A film, akárcsak Shelley regénye, az élet, a halál és a teremtés kérdéseit boncolgatja. Victor megszállottságát édesanyja, Claire Frankenstein (Lauren Collins) halála táplálja, aki fiatalabb testvére, William (Felix Kammerer) születésekor vesztette életét. A veszteség nagy hatással volt a fiatal Victorra, akit elindít azon az úton, hogy átlépje a tudomány határait – abba a mániába tereli, amelyben az emberi testből új életet próbál kovácsolni. Lángoló angyalok látomásai, élénk, véres képek és Alexandre Desplat varázslatos zenéje együtt alkotják Del Toro sötét, mégis gyönyörű világát, ahol a fény és az árnyék örök táncot jár. Különösen emlékezetes az a jelenet, amikor Victor a csatatér holttestei között válogatja ki a „tökéletes” testrészeket, majd hideg precizitással szétszedi őket, hogy megalkossa életművét. A groteszk képek ijesztően hatnak, de Desplat zenéje szinte játékos dallamokat csempész a jelenetbe – ez a kontraszt pedig egyszerre borzongató és felemelő.

A film operatőre, Dan Lausten – aki korábban A víz érintése és a Rémálmok sikátora képeit is megalkotta – fényekkel és árnyékokkal dolgozik, festményszerű kompozíciókat teremtve. A legemlékezetesebb képek közé tartozik, amikor a teremtmény karjában tartja Elizabeth Lavenzát (Mia Goth), William menyasszonyát, vérfoltos menyasszonyi ruhában. Ugyanilyen megrázó Victor édesanyjának holtteste, ahogy hófödte rózsák között fekszik koporsójában – Del Toro és Lausten képi költészete ezzel is a gótikus hagyományok legnemesebb formáját idézi.

A kamera állandó mozgásban van, lágyan siklik végig az impozáns díszleteken, mintha maga is lebegne ebben a világban. A látvány gazdagsága gyönyörködtető: a labor repedezett kövei, a 19. századi textíliák, a halványan derengő zöldes fények mind a részletgazdag korrajz részei. A film színvilága – türkiz árnyalatok és izzó narancsfények – valósággal életre kelti a történetet. A smink és a maszkmunka pedig káprázatos: Jacob Elordi alakítása a film egyik csúcspontja, arcán a fájdalom, a harag és a remény keveredik, miközben a szörnyeteg lassan emberré válik.

Victor tornya, a komor, romos épület a film egyik legszimbolikusabb helyszíne – egyszerre rejtekhely és börtön, amely önmagában is előrevetíti a végzetet. Az építészeti stílus és a táj A faun labirintusa és a Bíborhegy világát idézi, miközben visszatérnek Del Toro jól ismert motívumai: az engedelmesség és lázadás, a hatalom és bűn kérdései. Victor túl messzire megy, és a tudomány nevében olyasmibe avatkozik, amit az ember sosem értett meg teljesen. A teremtmény ennek a vakmerőségnek a bizonyítéka – a zsenialitás és a téboly határán.

A szörny láncokkal a kezén és lábán sínylődik a sötét alagsorban, mert Victor fél a világtól, amely elpusztíthatná hírnevét, ha megtudnák az emberek, mit teremtett. A teremtményt tárgyként kezeli, nem emberként. Amikor azonban végül fellázad, és kitör a fogságból, a film eléri drámai csúcspontját: a szörny bosszúvágya mögött mély, emberi fájdalom húzódik meg. Oscar Isaac alakítása egyszerre hűvös és kiszámíthatatlan – Victor arroganciája és zsenialitása minden pillanatban érezhető. Jacob Elordi játéka viszont elragadó: a féktelen düh és a gyermeki ártatlanság különös keverékét fedezhetjük fel a szörnyben. A mozdulataiban, tekintetében, akár a csendjeiben is ott bujkál a szívszorító emberiesség. Mia Goth rövid, de jelentős szerepben jelenik meg Elizabethként. Ő az egyetlen, aki képes valódi empátiát mutatni a szörny iránt – mintha maga is értené a létezés fájdalmát.

A film második fele még mélyebbre merül az érzelmekben. A szörny egy vak férfi (David Bradley) házában talál menedéket, aki tanítja és neveli, és először ad neki igazi békét. A jelenetek, ahol a teremtmény megtanul olvasni, megismeri a költészetet és az emberi világot, a film legmeghatóbb pillanatai közé tartoznak. De a béke nem tart örökké: amikor rádöbben saját teremtésének valóságára – hogy halhatatlanságra ítélték, és soha nem lehet ember –, dühében mindent elpusztít, amit szeretett. Bradley alakítása a film egyik legszebb meglepetése: figurája az emberség utolsó maradványát képviseli ebben a sötét világban.

VERDIKT

A finálé egyszerre szívszorító és felemelő. Del Toro forgatókönyve több ponton eltér Shelley regényétől, de a lényegét tökéletesen megőrzi. Az együttérzést, a vágyat a megértésre és az emberi lélek sebezhetőségét. A történet végén ott lebeg a remény halvány fénye – hogy talán a teremtmény is megtalálhatja helyét a világban, amely elutasította. A szörny útja, akárcsak Prométheuszé, a tudás és a szenvedés története: az elfogadás és a szeretet keresése egy olyan világban, amely nem tudja viszonozni. Del Toro ezzel a filmmel ismét elérte, hogy a néző ne a szörnyet lássa, hanem az embert benne – hibáival, vágyával és fájdalmával együtt.