Elektronikus állam kritika

A Marvel-univerzum sikerei után Joe és Anthony Russo különös helyzetben találták magukat. Miután ők rendezték a két, minden idők legnagyobb bevételt hozó szuperhősfilmjét, a Bosszúállók: Végtelen háborút és a Bosszúállók: Végjátékot, gyakorlatilag megnyílt előttük a végtelen lehetőségek tárháza: izgalmas új projektekbe kezdtek. Mégis, az MCU utáni karrierjük eddig meglehetősen hullámzó volt. Saját produkciós cégük, az AGBO, támogatott néhány valóban innovatív projektet, például a 2023-as Minden, mindenhol, mindenkor című filmet, amely elnyerte az Oscar-díjat a legjobb film kategóriában. Ugyanakkor, amikor a Russo fivérek maguk álltak a kamera mögé, az eredmény nagyrészt csalódást keltett – elég csak a félresikerült Cherryre (2021) vagy a felejthető A szürke emberre (2022) gondolni.

Most, a Netflix hatalmas költségvetésű sci-fi kalandjával, az Elektronikus állammal, a Russo testvérek ismét nagyszabású látványvilágot próbálnak teremteni. Csakhogy ebből a pompából végül nem sok marad. Bár a film olykor valóban érzékelteti a 320 millió dolláros költségvetést, mert a látvány magáért beszél, pazar, viszont a történet üres, a karakterek laposak és papírvékonyak, és még kusza tematikai hibáktól is hemzseg a film.

A film Simon Stålenhag 2018-as, azonos című illusztrált regényén alapul, és egy retro-futurisztikus 1990-es évekbeli Amerikát ábrázol. Egy alternatív idősíkban az érző mesterséges lényeket eredetileg Walt Disney fejlesztette ki, hogy 1955-ben népszerűsítse Disneylandet. És innen csak még furcsábbá válik a történet. A robotok hamarosan tömeggyártásban hullanak a futószalagról, és az emberek rabszolgaként kezdték használni őket a társadalom minden szegmensében. Azonban az animatronikus Mr. Peanut, a Planters mogyoróvaj-reklám híres figurája (Woody Harrelson hangján), a mesterséges lények forradalmának vezéralakjává vált. A robotok lázadása kudarcba fulladt, és végül száműzték őket egy elzárt zónába az amerikai Délnyugat kietlen sivatagjában. Az androidok iránti igény így új technológiák kifejlesztéséhez vezetett. Ekkor jelent meg a neurocaster, egy Ethan Skate (Stanley Tucci) által kifejlesztett eszköz, amely lehetővé tette, hogy az emberek tudatukat drónokba töltsék, így egyszerre lehettek jelen a munkában és a szórakozásban.

A film egyik legnagyobb problémája, hogy nem képes megfelelően bemutatni a saját világát. Miközben a látványvilág valóban nagyszerű pillanatokat tartogat, a történet érdektelen és tét nélküli. Michelle (Millie Bobby Brown) küldetése, hogy megtalálja eltűnt testvérét, egy pillanatig sem kelt feszültséget, és ahelyett, hogy érzelmileg megindító kaland lenne, egy unalmas, passzív utazássá válik, amely inkább szolgál díszletként, mint valódi történetként. Chris Pratt alakítja Keatset, aki egyfajta kiégett mentorként segítené Michelle-t. A karakter nem elég kidolgozott, és Pratt sem tud életet lehelni belé, sőt mi több, már láttuk ezt a figurát korábban, történetesen hozza A galaxis őrzői Űrlordját. Anthony Mackie karaktere, Herman, időnként próbál humoros pillanatokat csempészni a filmbe, de az erőltetett párbeszédek és a gyenge szövegkönyv miatt ezek sem működnek igazán.

A legnagyobb probléma viszont az, hogy a film képtelen feszültséget teremteni. A történet komoly témákat érint – mesterséges intelligencia, digitális transzcendencia, az emberi létezés határai –, ám ezekkel érdemi módon semmit nem tud kezdeni. A nagy csavar, amely Michelle testvérét érinti, végül semmi jelentőséggel nem bír, mert a karaktereket nem építették fel ahhoz, hogy a fordulat valóban súlyt kapjon a film végén.

A film tempója is komoly gondot jelent. Egy epikus sci-fi kalandnak izgalmasnak és lendületesnek kellene lennie, ehelyett hosszú szakaszokban unalomba fullad. A második felére teljesen szétesik a cselekmény, és az ígért drámai pillanatok végül csak üres ígéretek maradnak. A termékelhelyezések, például egy teljesen indokolatlan Panda Express reklám, végleg kizökkentik a nézőt az élményből.

Egy másik furcsaság, hogy a Netflix egy ekkora költségvetésű filmet kizárólag streamingre szán. Egy ilyen sci-finek valójában a mozivászon lenne helye, de ezzel csak egy újabb gyorsan felejthető Netflix-blockbustert kaptunk. A Russo testvérek gyakran hangoztatják, hogy a streaming a jövő, de az elmúlt évek tapasztalatai alapján a Netflix filmjei többnyire nem hagynak maradandó nyomot a popkultúrában.

VERDIKT

Az Elektronikus állam egy olyan film, amely papíron lenyűgöző sci-fi eposz lehetett volna, de végül egy üres, lélektelen alkotás lett. A vizuális effekteket nem érheti rossz szó, de egy film nem épülhet pusztán a látványra. A karakterek érdektelenek, a történet kidolgozatlan, és a mondanivaló elveszik a káoszban. Csak egy újabb óriási csalódás Russo testvérektől, és komoly aggodalomra ad okot, hogy minőségben milyen lesz a Bosszúállók: Ítéletnap és a Bosszúállók: Titkos háború.