Egyik csata a másik után – Kritika

Paul Thomas Anderson legújabb filmje, az Egyik csata a másik után (One Battle After Another) az utóbbi évek egyik legfontosabb filmes szövegeként vonult be a köztudatba. Hasonlóan Ari Aster Eddingtonjához, amely már hónapokkal a bemutató után szinte hátborzongató pontossággal tükrözi az egyre hisztérikusabb politikai légkört, Anderson is az amerikai társadalom beteg szívverésére tapint rá. A történet laza inspirációját Thomas Pynchon 1990-es regénye, a Vineland adta, amelyet a filmrendező már második alkalommal dolgoz fel – az első a 2014-es Beépített hiba volt. Könnyű lenne azt mondani, hogy a film „időszerű”, de valójában inkább arról van szó, hogy Anderson könyörtelenül felszínre hozza azt a mérgező valóságot, amely közel egy évtizede forr Amerika felszíne alatt.

A film középpontjában Bob „Ghetto Pat” Ferguson (Leonardo DiCaprio) és Perfidia Beverly Hills (Teyana Taylor) szerelme áll. Mindketten tagjai a radikális forradalmi szervezetnek, a Francia 75-nek, amely látványos sikerekkel támadja a testületet. Az egyik legnagyobb győzelmük egy menekültközpont felszabadítása a mexikói határnál, amely szembefordítja őket a hírhedt Lockjaw ezredessel (Sean Penn), a fehér nacionalista katonai vezetővel. Ám a győzelmek mögött már ott lappang a tragédia. Perfidia saját hiúsága és családi öröksége iránti megszállottsága miatt végzetes hibát követ el: elhagyja Bobot és újszülött gyermeküket, hogy folytassa a forradalmat. Az árulás beteljesedik, amikor Lockjaw kezébe kerül, és bár sikerül elmenekülnie, az ő vallomása végül szétveri a Francia 75-öt. Bob kénytelen bujkálni, és egyedül neveli lányukat, Willát (Chase Infiniti).

A fő cselekmény tizenhat évvel később játszódik. Bob és Willa egy bevándorlóbarát kisvárosban élnek, amikor Lockjaw újra feltűnik, és katonai inváziót indít ellenük. Bob a múlt árnyékában, kiégett, fűfüggő figuraként jelenik meg, aki már szinte elfelejtette egykori forradalmi képességeit. A lánya az, aki gondoskodik róla, miközben lassan szembesül saját örökségével és eltűnt anyja árulásával. Willa az érzelmi magja a filmnek: identitásválsága, a radikális örökség és a modern politikai valóság közötti vergődése adja a történet erejét. Chase Infiniti első filmes szerepében lehengerlő alakítást nyújt, sokszor elhomályosítva olyan veteránokat is, mint DiCaprio vagy Penn. Az ő perspektíváján keresztül kap új értelmet a film végső üzenete: a jövő mindig a fiatalok kezében van.

Leonardo DiCaprio Bob szerepében új oldalát mutatja: esetlen, komikus és tragikus egyszerre. Sean Penn hátborzongató Lockjaw-ként, egy megtestesült gyűlöletgépként uralja a vásznat, akinek minden mondata és mozdulata egyszerre félelmetes és abszurd. Teyana Taylor rövid, de erőteljes jelenléte, valamint Benicio del Toro bölcs karateoktatója, Sensei Sergio St. Carlos még tovább gazdagítják az epikus tablót. Paul Thomas Anderson mindig is mesterien mutatta be a hibáikkal küzdő főhősöket. Egyik csata a másik után sem kivétel: hősei egyszerre szerethetők és elítélhetők, a nézőnek pedig végig morális dilemmák között kell lavíroznia. A film a forradalom árát mutatja meg, azt, hogy minden változás vérrel jár, és hogy a hősiesség és árulás gyakran ugyanazon érem két oldala.

A filmet VistaVision kamerákkal forgatták, ami ritkán látott mélységet és magasságot kölcsönöz a képeknek. A csúcspont egy autós üldözés az amerikai Délnyugat végtelen útjain, amely vizuálisan és dramaturgiailag is mestermunka. Anderson állandó operatőre, Michael Bauman lenyűgöző képeket komponál, Jonny Greenwood zenéje pedig szüntelen feszültséget teremt. A montázsban használt keresztfade-ek festményszerű hatást keltenek, így minden képkocka vizuális élményként hat.

VERDIKT

Az Egyik csata a másik után a 2020-as évek egyik legmerészebb és legfontosabb amerikai filmje. Sötét tükröt tart az ország elé, ahol a forradalom ára mindig vér, az igazság keresése pedig súlyos személyes áldozatokkal jár. Paul Thomas Anderson filmje egyszerre politikai kiáltvány, családi dráma és vizuális mestermunka. A végső üzenet egyszerű, de elementáris erejű: a jövő a fiataloké, de az idősebb generációknak kell megteremteni a lehetőséget, hogy továbbvihessék a lángot.