Kétségkívül az élőszereplős adaptációk korát éljük már jó ideje, legyen szó régi rajzfilmekről, sorozatokról, könyvekről vagy videójátékokról. Kétségkívül akadnak ezek között jobb darabok, hű darabok, vagy épp olyanok, amik ezek közül egyiket sem teljesítik. Az Egy Minecraft film pedig kétségkívül egy film, de annak jó elborult, s ha megfelelő elvárásokkal ülünk le elé, akkor meghálálja időnk, s két órára a legnagyobb gondunk az lesz, hogy kerüljük az Enderman tekintetét.
Figyelem! A cikkben SPOILER olvasható.
Mi történik akkor, ha egy élénk fantáziával megáldott egyén beletesz egy izét egy másik izébe, melynek hatására talál egy nagyobb izét, melybe belépve megelevenedik egy LSD-trip? Az Egy Minecraft film, melynek középpontjában ez az egyén Steve, aki pontosan ennyit csinál, s rálel a kreativitás birodalmára. Egy birodalomra, ahol a lekerekített szélek szitokszavak is lehetnének, s ahol rózsaszín gyapjúból is építhetsz pofás házat, csakhogy nagyjából 20 percenként leszáll az éj, s támadásba lendül egy seregnyi alvilági lény: néhány zombi, csontváz, csontvázak pókok hátán, vagy épp malacfélék. Ettől eltekintve egyébként csodás hely, nevelhetsz kutyát, pandát, meg egyebeket, s Steve magáévá is teszi, csakhogy valakinek A gömbre – ami egy kocka – fáj a foga, hogy kibányászhassa e világot az utolsó kockáig. Így hát Steve elküldi azt a Felvilágba, mert mégis ki lenne olyan idióta, hogy beletesz egy izét egy izébe, a mellékelt utasítás ellenére is…
Menjünk kockáról kockára. Az Egy Minecraft film előzetesei egy igen elborult filmet ígértek, amit az első kedvcsináló után már az is szidott, aki addigi életében nem látott egy blockot sem, nemhogy csákányt ragadott volna. Szidták a szereplőválasztást, szidták a stílust, szidták az állatok abszurd látványát, aztán az összes többi minecrafti még abszurdabb látványát, a címét, a történet feltételezhető hiányát egy játékadaptációnak, aminek egyébként halványan van ilyesmije, s nagyjából mindent az utolsó kockáig. Aztán a második előzetessel kezdett világossá válni, hogy nem biztos, hogy ezt annyira komolyan gondolták a készítők, s jobb, ha mindenki így tesz…melynek nyomán szürreálisan szögegyenes fordulatot vett az egész, s dicsérni vélték egyszerűségét. Na már ebből is látszik, hogy igen nehéz megítélni, jó vagy rossz irányba alapoztak, mikor kigondolták az év kétségkívül legabszurdabb filmjét, mely sajnos egy ponton fájóan elbukik, a többit viszont szélsőségesen hozza, tehát vagy utálni vagy lazulva imádni lehet.
Ez a fájó pont pedig sajnos maga a történet. Egy film, amely a kreativitás fontosságát hivatott hirdetni, azért ennél acélosabban is bizonyíthatta volna saját állítását, különösen az alapanyagot tekintve. Az egész lényege tényleg konkrétan az előzetesekben elhangzik, azon kívül amit ott látunk nem ismerjük meg jobban sem a játék világát, miértjeit, lényeit, se nem nagyon merülünk el az amúgy olyan eléggé fontos, és egyébként jó alapot adó témákban, mint a magány és a felnőtté válás klisés párhuzama. A karakterek egy-egy kockát szolgáltatnak a történetben, mindenkinek megvan a maga szerepe végül, tehát mondhatni összeállnak azok a bizonyos darabok, csak jobb lett volna, ha sokkal nagyobb figyelmet fordítanak a nagy egészre és alkotóira is. Jason Momoa nagyon igyekszik, s meglepően sokszor lazábban hozza figuráját, mint Jack Black…aki mint mindig, most is Jack Black. Kettejük rivalizálása egyébként üdítően kínos, a kreativitás is belendül, röpködnek az egysorosok, többsorosok, ők maguk, s két vödör. Sajnos az ellenoldal inkább megjelenésében remekel, míg a többiek közül valószínűleg legtöbbeket Dennis, a farkaskutya fogja elrabolni. A gyermeki oldalt megtestesítő Henryből (Sebastian Eugene Hansen) jóval többet lehetett volna kihozni, de esetében is pozitívum, hogy pont ő kezeli földhözragadtan az eseményeket, ezzel icipicit kilépve a klisésebb karakterek sorából. Nővére (Emma Myers) és az elsőre klisés humorforrásnak tűnő, de egyébként talán legnormálisabb Dawn rendre emlékeztetnek, hogy nem őrültünk meg. Blackékhez hasonlóan dinamikus duót alkotnak, míg Jennifer Coolidge inkább arra, hogy de, miközben belehabarodik egy falusiba, de nem tagadhatjuk, hogy mindezt emlékezetesen teszi és illik hozzá a szál. A történések viszont végig pörögnek, látványosak, egymás után hozzák magukkal az ismerős elemeket és a kétesélyes humort. A játék mechanikáinak tömkelegét sikerült szervesen beleépíteni a sztoriba, amin sok adaptáció könnyen elcsúszik.
Lehetett volna egy komolyabb kalandtörténetet felhúzni a játékra? Jobb lett volna a meglévő animációs formában? Ezek mind olyan kérdések amik joggal merülnek fel, s valahol még most sem igazán érthető, hogy a stúdió mire gondolt pontosan az aranyon kívül, mikor inkább kikerekítette mindezt, de tegyük fel, hogy színtiszta akarattal tették, mert akkor működik is. A filmet konkrétan ez az infantilis hozzáállás tartja egyben, áthatja mindenét, s nem lassít, nem magyaráz, csak sorba rakja elénk az őrültebbnél őrültebb elemeket, hogy még véletlenül se tudjunk elgondolkodni az egész értelmén. Ez pedig így meglepően jól működik.
A Minecraft világa maga nyilván az, amiért mindenki beül a moziszékbe, csalódni ezen a téren csak a látványban lehet ízléses alapon, de sajnos a legtöbb elemén szintén átrohan a cselekmény. Itt megint megjelenik a kettősség, mivel ez csak azoknak öröm, akik minél többet akartak viszontlátni. Egy nagyágyú ráadásul teljesen ki is marad, ormótlansága hiánya pedig sokak szemében tüske lehet, különösen, hogy a második félidőben vagy percenként elhitetik, hogy na most jön. De sajnos be kell érnünk a sokadik malaccal. A film legemlékezetesebb alakja természetesen az Enderman, nagyon aranyos volt a vetítésen, ahogy szinte minden gyerek felkiáltott, mikor először felsejlett alakja. Hasonló reakciót váltottak ki a Creeperek is, akik egyébként meglepően bolyhosak és helyesek, ellenben a ritka báránnyal, ami konkrétan a lelkedbe lát és elégeti azt.
Érdekesen működik egyébként az egész film látványvilága. Egyrészt nagyon ott van, az utolsó részletig figyeltek mindenre ami a biomokat, játékelemeket vagy mobokat illeti, könnyen beszippant és éppen ezért sajnálatos, hogy sokszor úgy gurul mint egy veszett csille. Másrészt ott van a mobok megvalósítása, ami valami annyira bizarrul szürreális lett, hogy akár perdöntő is lehet abban, hogy valaki egyáltalán beül-e rá. Az első sokk után, amit a teaser okozott anno egyébként nyugodtan állítható, hogy beleillenek a nagy egészbe, nem esnek le a képernyőről, csak tovább erősítik azt a kellemetlen érzést, hogy valamit kevertek a popcornunkba. Ez a világ saját magát sem veszi épp komolyam, mivel a Felvilágban például senki nem furcsállja egy kockatestű, óriási kutya vagy egy méteres orrú falusi jelenlétét. Sőt utóbbi…na arra a mellékszálra nemigen vannak szavak, konkrétan a stáblista alatt csúcsosodik ki, a film közben viszont nemigen lehet hova tenni, s egyébként is hol a sárkány.
Az egész produkciót jellemzi ez a kettősség, a humor és a látvány is rettentően végletesek, s bár a tanulság fontos lenne, elég furcsa módon csapódik le a végén. Mivel gyerekek a célközönség, így azért valamennyire süvegelendő, hogy ennyire sikerült a reakciókból ítélve imponálni nekik, ennek ellenére a fő kreativitásbeli problémát eleve felnőtt szemszögből mutatja be. A gyerekek viszont sodródhatnak az ismerős világgal, miközben azért egy kis tanulságot is kapnak, s valószínűleg már hazafelé a kocsiban betöltik a játékot. A játékot, mely azért ennél többet érdemelne.
VERDIKT
Az Egy Minecraft film az eddigi legszürreálisabb és legvadabb adaptáció lett, a legtöbben vagy utálni fogják vagy szeretni. Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle, de ez önmagában nem vesz el sodró lendületéből, csak hagy némi űrt maga után. Noha nem mintha az alapanyagot a történetéért szeretnénk, de a játék mégiscsak maga a nagybetűs kreativitás, mely üzenet nem feltétlen az első, ami eszünkbe jut a film megnézése után. Egy minden nemében kaotikus darab, melynek valahogy mégis mindez jól áll.
Szólj hozzá!