Denis Villeneuve rendező eddigi legambiciózusabb munkája lett a Dűne: Második rész. Villeneuve már az első filmmel bebizonyította, ha valaki képes rá, akkor ő meg tudja csinálni, képes Frank Herbert klasszikus Dűne-regényének vizuális méreteit és nagyságát átemelni a filmvászonra, amire az 1980-as években nem voltak képesek. Az első regény feldolgozását 2021-ben mutatták be, de az csak az adaptáció egyik fele volt. Az első regény cselekményének meghatározóbb és fajsúlyosabb része maradt hátra. Rendkívül sok témát boncolgat Herbert a könyvében, ám a rendező valahogy megoldotta a lehetetlennek tűnő feladatot: hogy hű maradjon az alapanyaghoz.
A folytatásban gyorsan megismerhetjük Irulan hercegnőt (Florence Pugh), aki hamarosan kulcsszereplője lesz Paul Atreides (Timothée Chalamet) történetének, aki most arra készül, hogy átvegye a hatalmat Arrakis sivatagi bolygója felett. Irulan hercegnő vezeti fel a történetet hasonlóan az első részhez, ahol Chani (Zendaya) narrációjával kaptunk egy rövid ismertetőt, a Fremenek elnyomásáról és a Harkonnenek harácsolásáról. A mostani film első néhány percében megismerhetjük a padisah császár, Shaddam IV (Christopher Walken) nézőpontját is, akiről sokat beszéltek, de csak most ismerhetjük meg az Impérium uralkodóját. Glossu Rabban Harkonnen (Dave Bautista) felügyelete alatt újraindították a fűszertermelést Arrakison, mivel azonban a Fremenek erősebbek lettek az eltelt idő alatt, a császár és a Harkonnen-ház is érzi, hogy hatalmas felkelés van készülőben. De még ennél is nagyobb hatalmak vannak játékban, köztük a Bene Gesserit, akiknek Irulan a tanítványa. A Lisan al Gaib (vagyis a Messiás) érkezéséről szóló jövendölések nemcsak a császárban keltenek félelmet, hanem az Impérium valamennyi birodalmát baljós lépésekre ösztönzi.
A folytatás cselekménye rögtön az első film végén veszi fel a fonalat. A Fremenek még mindig Jamis (Babs Olusanmokun) holttestét szállítják, miután Paul Atreides (Timothee Chalamet) párbajban legyőzte. Az Atreides-ház lemészárlása után Paul úgy döntött, hogy a Fremenekkel tart, anyja, Jessica (Rebecca Ferguson) legnagyobb megdöbbenésére. Mivel azt hiszik, hogy mind Pault, mind Jessicát elragadta a sivatag, és az Atreides-házat legyőzték, a Harkonnenek teljes erejükkel arra koncentrálnak, hogy megfékezzék és legyőzzék az őslakosok támadásait. Villeneuve ügyesen bánik a játékidővel, az első harmadban főként a látványos harcjelenetek kapnak hangsúlyt a Harkonnenek és a Fremenek közötti háborúban. Az egyik pillanatban hatalmas hajók lobbannak lángra az égbolton, miközben testek hullanak alá a mélybe.
A történet lényegében másról sem szól, mint a Fremenek és a Harkonnenek közötti harcról, hogy ki uralkodik az Arrakis felett. Az első filmben Paul egy ismeretlen herceg volt sokak számára, akiből időközben igazi vezéregyéniség vált. A Fremenek törzsfőnöke, Stilgar (Javier Bardem) meggyőződéssel állítja, hogy Paul Atreides a kiválasztott, ő az a Messiás, akit már generációk óta megjósoltak, hogy egyszer eljön, és “felszabadítja őket”.
Eközben egy másik bolygón lányával, Irulannal (Florence Pugh) és egy Bene Gesserit tisztelendő anyával (Charlotte Rampling) tanácskozik az Arrakison kialakult helyzetről Shaddam IV. császár. Elég korán kiderült, hogy valójában a pusztulásba küldte az Atreides-házat a császár, vagyis Shaddam is szerepel azon a bosszúlistán, amit Paul vezet, amiért a Harkonnenek végeztek apjával és barátaival. Ahogy már a bevezetőben is írtuk, a film elején Irulan hercegnő inkább csak az eseményeket narrálja, beszámol a politikai fejleményekről, hogy mi vezetett a háborúhoz. Igazából csak egy eszköz, hogy a közönséggel megismertesse a részleteket, de később fontos szereplővé lép elő.
Már önmagában nagy veszélyt rejt az erősödő a csillagközi politikai nyomás, de az írók, Villeneuve és Jon Spaihts még fokozták a feszültséget a vallási fanatizmussal. Lady Jessica befolyásos vallási figurává válik a Fremenek táborában. Módszereivel sokan nem értenek egyet, hiszen a háttérből irányítja fia felemelkedését, és ezt egyesek aljas és nyugtalanító húzásnak fogják titulálni. A Dűne: Második rész nem egyszerűen azt mutatja be, hogy valakiből hős válik, mivel folyamatosan megkérdőjelezi, hogy egy másik kultúrából érkező kívülálló személy vezetése helyes lépés-e. Chani többször is megkérdőjelezi, hogy Paul Atreides az, akiről a próféciák szólnak, ő hozza el a népének a megváltást, vagy ő is csak egyike azokból, akik azért érkeztek a bolygóra, hogy elvegyék a fűszert és leigázzák a népét. Chani központi szereplővé lépett elő a második részre, Zendaya testesíti meg azt a szereplőt a filmvásznon, akivel a legkönnyebb azonosulni a nézőtéren, folyamatosan arra ösztönzi a nézőket, hogy újra és újra elgondolkodjanak a befejezésen: vajon a főhős békére talál a történet végén? Ahogy Jessica és Paul egyre mélyebbre ássák magát a Fremenek történelmébe és kultúrájába, újabb kérdéseket fogalmaznak meg, hogy a népet szolgálják tetteikkel, vagy esetleg szétrombolják mindazt, amiért harcoltak addig, és hódítóként vezetik őket. Olyan témákat feszegetnek, amivel nap mint nap találkozhatunk a valóvilágban is, hogy egy népet a szabad akaratából vezetünk, vagy hódítóként birtokoljuk a bolygót, s vele együtt az őslakosokat is.
Bár a Dűne: Második rész cselekménye tagadhatatlanul gazdagabb, mint az elsőé, a film legnagyobb értékét a művészi megközelítésben kell keresnünk. Greig Fraser, aki az első részben nyújtott kiemelkedő munkájáért hazavihette a legjobb operatőrnek járó Oscar-díját, most is maradandót alkotott; nem túlzás azt mondani, hogy Fraser felülmúlja előző munkáját, ahogy a színekkel és a fénnyel bánik. Legyen szó arról a beállításról, ahogyan egy bizonyos szögben a nap sugarai elérik Chalamet arcát a sivatagban, vagy ahogy más és más beállításnak köszönhetően megkülönbözteti a Harkonneneket és a Fremeneket. A sivatagi kultúrában a barna és kék színek dominálnak, és ettől gazdagabb egységet kapunk, szemben a Harkonnenek világával, amit sokkal komorabb, színtelen tónussal ábrázolnak, s gyakran szó szerint fekete-fehérben festik le a világukat – még a tűzijátéknak tűnő fénygömbök is úgy robbannak fel az égbolton, mintha valaki színtelen festéket dobálna a falra. Hans Zimmer Oscar-díjas zenéjét az első filmben kissé túlzásnak éreztem, de itt okosan differenciálja a kultúrákat, a hideg Harkonnenek komor hangulatát ellensúlyozza a Fremenek pezsdítő zenéjével. Az első részhez képest abszolút előrelépést hozott vizuális effektek és hangkeverés terén a folytatás. Ezt a harci koreográfiát megnézve pedig a többi kasszasiker elbújhat, és szégyenkezhetnek, hogy mit csináltak eddig, mert innentől a Dűne: Második rész az etalon, ehhez mérjük a harcjeleneteket.
VERDIKT
A Star Wars V. rész – A Birodalom visszavághoz hasonlították a filmet megjelenése előtt, de ebben a formában nem pontos ez a megállapítás. A jobb összehasonlítás végett A Gyűrűk Ura: A két torony című filmmel hasonlítanánk a Dűne: Második részt, mivel mindkét folytatás az első filmben megismert szereplőkre építette a sztorit, amellett, hogy néhány újat is bemutatott, miközben intenzívebb, erőteljesebb és látványosabb harcjeleneteket kaptunk. További hasonlóság, hogy a két film esetében a történet akkor lesz szép kerek, ha elkészül a harmadik, mindent lezáró fejezet. Nehéz szavakat találni, a masszív és nagyobb volumenű produkció nem adja vissza, mennyire kiváló munkát végzett Denis Villeneuve, mennyire grandiózus adaptációt hozott össze egy ilyen nehéz regényből.
1 Hozzászólás