Crystal Lake 1. évad – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Ha létezik a slasher műfajnak saját panteonja, azon Jason Voorhees neve négy évtizede kőbe van vésve. Bár a porondon nem a jégkorongmaszkos mészáros volt a legelső, tucat filmjeivel a nyolcvanas években kiemelt szerepet játszott a vérgőzös szubzsáner csúcsrajáratásában. A franchise – a videójátékokkal, házivideós kiadásokkal és megannyi relikviával együtt – könnyedén átlépte az egymilliárd dolláros álomhatárt. Mégis, a 2009-es mozis reboot óta kísérteties csend honolt a környéken. Tizenhét évig kellett böjtölniük a rajongóknak, Jason popkulturális lábnyoma látványosan megkopott, és szinte csak néhány videojátékos vendégszereplésre futotta az erejéből. Éppen ezért számít akkora dobásnak a Peacock nyolcrészes sorozata, a Crystal Lake: négy évtized után ez a széria első tévés próbálkozása, és végre visszahozza a köztudatba a Kristály-tó rémét.

Aki egy menetrendszerű, biztonsági nosztalgiajáratra számít, alaposan meg fog lepődni. A sorozat ugyan tisztelettel bánik a legfontosabb sarokpontokkal, mégis bátran merít az ötletekből. A végeredmény hű az alapokhoz, mégis tele van meglepetéssel: Jasont nem csupán szimpla mészárosként ábrázolják, hanem kisfiúként, áldozatként és túlélőként is láthatjuk. Akadnak pillanatok, amikor a koncepció túlgondolt, olykor kifejezetten bugyuta és teátrális, mégis vérbeli szerelmeslevél a korszak slasherjeihez. De ami a legfontosabb: a Crystal Lake sokkal inkább Pamela Voorhees története, mint magáé Jasoné. A gyereket először nem egy kétajtós szekrény méretű szörnyetegként jön be a képbe, hanem egy törékeny, rémült kisfiúként, aki édesanyja küzdelmes életének legféltettebb kincse. Ez a húzás ahelyett, hogy szemforgatást váltana ki, kifejezetten szívbemarkolóvá és tragikussá teszi a páros végzetét.

Kövess minket Facebookon is!

Szó sincs arról, hogy a készítők hirtelen átírták volna a mitológiát. Jason sebezhetősége mindig is ott lapult a háttérben, a sorozat csupán kíméletlenül a felszínre hozza az elfojtott drámát. Az eddig csak félszavakban lebegtetett családi pokoljárás itt húsba vágó valósággá válik, így képtelenség nem együttérezni velük. Ez a fókuszváltás telitalálat: segít lerázni a négy évtizedes múlt terhét, és teret ad a bátor kísérletezésnek. Igen, a készítők bátran nyúltak valami újhoz, amit eddig még semmilyen formában nem láthattak a rajongók. A Voorhees család kálváriája és makacs kitartása meglepően mély melodrámába torkollik, amiben oroszlánrésze van Linda Cardellini zseniális alakításának. Cardellini félelmetesen pontos játéka eddig soha nem látott rétegeket mutat meg ebből a megtört anyafigurából.

A Crystal Lake egy olyan nő kálváriáját mutatja be, akit világéletében semmibe vettek, mígnem a fia halálával felborul a kozmikus egyensúly, és végre feljogosítva érzi magát arra, hogy visszavágjon. Nem valami üres, lélektelen brand-újrahasznosításról beszélünk; a képernyőről süt a tisztelet a nyolcvanas évek klasszikusai iránt, miközben kreatívan forgatja ki a jól ismert toposzokat. Ráadásul nem a gyilkolásról mesél, hanem a halálról – pontosabban arról, hogyan lehet együtt élni az elviselhetetlen veszteséggel. Hosszasan elidőzünk Pamela kínjai mellett, aki meg van győződve arról, hogy a fia nem tűnt el végleg, és valami sötét, természetfeletti erő tartja életben a kettejük közötti – egyszerre meghitt és mérgező – anya-gyerek köteléket.

A forgatókönyv még azt a merész gondolatot is felveti, hogy valójában Pamela lelki gyötrelme és tébolya teszi Jasont egyfajta halhatatlan természeti csapássá. Akadnak persze kissé szájbarágós képek (például a képletes álarcokról, amiket a nő kénytelen viselni a mindennapokban, jóval azelőtt, hogy a fia felvenné az ikonikus hokimaszkot), a lényeg mégis átjön. A sztori ráadásul nem rest fejest ugrani a mélyvízbe: Pamela múltja, az Argonaut-projekt és a finálé húzásai egészen elborult irányt vesznek. Nem lenne meglepő, ha az évadzáró láttán a vaskalapos rajongók némelyike teljesen kiakadna, de le a kalappal a szándék előtt, amiért valami formabontót próbáltak kicsiholni a kissé giccses alapanyagból.

Egy ilyen kaliberű anyagnál létkérdés a megfelelő platform, a Peacock pedig szerencsére szabad kezet adott a készítőknek: a szex és az erőszak terén semmit sem finomkodtak el, így a végeredmény simán hozza a korai mozik hangulatát. Felesleges attól tartani, hogy a tévés formátum miatt csorbul a brutalitás, mert a gore kifejezetten kegyetlen és nyers. Bár a hullaszámláló meglepően lassan pörög, a kivégzések legalább tényleg emlékezetesek maradnak. A praktikus trükkök remekül muzsikálnak, az a bizonyos medvecsapdás jelenet pedig olyan gyomorforgatóra sikeredett, hogy a néző garantáltan összerándul a kanapén.

A sorozatot Magyarországon az HBO Max kínálatában láthatjuk október 15-étől.

VERDIKT

A Crystal Lake egyszerre kiszámítható és üdítően bátor bővítése az univerzumnak. Nem hibátlan darab, mégis megérdemli az elismerést, amiért a biztonsági játék és a slágerek unalmas felmondása helyett kockáztatni mer. Ugyanúgy megtalálják benne a számításukat a veterán rajongók, mint a szériával csak most ismerkedők. A hibái ellenére helyén van a szíve, és bőségesen hagy teret a fejlődésnek. Kicsit olyan ez a sorozat, mint maga Jason: nyers, deformált és sokáig hanyagolták, de ha kap egy esélyt, simán rácáfol az előítéletekre.