Lesyle Headland Star Wars-sorozata egy korábban mozgóképen sosem látott korszakba kalauzolta el a nézőket és egy rendkívül izgalmasnak hangzó alapkoncepciót vett elő, de vajon ez elég volt-e ahhoz, hogy egy igazán emlékezetes kalandban legyen részünk?
Az akolitus 100 évvel a Star Wars I. rész – Baljós árnyak előtt veszi fel a fonalat, a Köztársaság fénykora korszak végnapjaiban. A történet egy csapat jedit követ, amint egy rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoznak, melynek nyomán múltbeli hibáik kísérteteivel és sötét erőkkel találják szembe magukat. Ezt a korszakot korábban leginkább csak könyvek és képregények lapjain láthattunk, ha nem számítjuk a Fiatal jedik kalandjai című, kisgyerekeknek szóló animációs sorozatot, és a Star Wars Jedi: Survivor egy-két visszaemlékezését. Ez az időbeli elhelyezkedés rengeteg potenciált rejtett magában, hiszen az alkotókat sokkal kevésbé köti a filmek konkrét történetéhez való igazodás. Mindemellett a széria azt ígérte, betekintést enged a sithek világába és az ő nézőpontjukból láthatjuk majd az eseményeket. Ez utóbbi viszont (más egyéb ígéretekkel együtt), csak részben valósult meg.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni a Disney+ Az akolitus című sorozatát, leginkább a kihagyott ziccerek sokasága írná le. Érződik rajta, hogy rengeteg remek ötlet van mögötte, és alapvetően a történet is rendben lenne, de a kivitelezés sok szempontból agyonvágja az egészet. Valahogy túl sokat akart markolni, de közben egyik érdekes koncepcióban sem mélyült el igazán, a játékidő legnagyobb része pedig sokszor feleslegesnek tűnő dolgokkal telik.
Mindez elsődlegesen strukturális probléma. Ez a sorozat a történet felépítése alapján nem olyan, mint egy sorozat. Az a Bob Chapek-féle, 2020-as direktíva érződik belőle, hogy minden egyes projektet streamingre, sorozat formájában kell megvalósítani, akkor is, ha az éppen filmnek készült volna eredetileg. Ugyanez volt a helyzet a Boba Fett könyve és az Obi-Wan Kenobi esetében is, ám ez a probléma itt még inkább szembeötlő. A Lucasfilm legújabb sorozata történeti struktúrája olyan, mintha egy filmet néznénk, amit elnyújtottak nettó kb. 4 óra hosszúságúra, majd feldarabolták nyolc részre. A rengeteg plusz játékidőt viszont nem sikerült érdemi tartalommal megtölteni, hanem leginkább meglehetősen bugyután megírt párbeszédekkel és olyan jelenetsorokkal, amelyek sem a karaktereket nem építik, sem a cselekményt nem viszik előre. Sokszor olyan, átkötő jellegű szekvenciákat nézünk egy részen keresztül, ami egy film esetében maximum 10-15 percet venne igénybe.
Ehhez társul az, hogy noha egy adott történet különböző nézőpontokból történő elmesélése a teljes igazság megismertetéséhez egy rendkívül izgalmas történetmesélési megoldás lehet, itt egyáltalán nem működött. A két múltbéli epizód túl sok játékidőt vett el, és különösen a második esetében érződött úgy, hogy túl sok jelenetet hasznosított újra. Ez a történet sokkal jobban működhetett volna, ha nem a jelenkori történetszál rovására, hanem azzal párhuzamosan mesélik el, úgy, hogy közben utóbbi is halad előre. Ebben a formában viszont mind a harmadik, mind a hetedik rész azt eredményezte, hogy megakadt a cselekmény természetes folyása, a narratíva pedig teljesen csapongóvá vált, amin a heti bontás sem kifejezetten segített.
Ugyanez igaz a karakterekre. A főszereplő ikerpár Mae és Osha (Amandla Stenberg) meglehetősen szürke, unalmas karakterek, akik jellemzően csak sodródnak az eseményekkel. Ez Mae-re talán egy fokkal kevésbé igaz, ő viszont olyan gyorsan változtat gyökeresen a motivációin, hogy sokszor szinte követhetetlen, mit és miért akar tenni. Osha valamelyest javul a sorozat vége felé haladva, különösen azután, hogy Qimir (Manny Jacinto) mellett köt ki, végső fordulata pedig egész jól fel lett építve, ám önállóan, karakterként meglehetősen nehéz értékelni. Ezen felül a lányok fogantatásának módja is több kérdést vet fel, mint ami egyébként a jelentőségük kapcsán indokolt lenne, ennek a történetszálnak a létjogosultsága pedig egyelőre csak sejthető. Kézenfekvő, hogy a sithek, és különösen az utolsó epizódban megjelenő figura számára fontos és érdekes lehet olyasvalaki, aki az Erő által fogant, ám ezzel a lehetőséggel a sorozat (egyelőre) nem kezdett semmit.
A jedik megjelenítése koncepcionálisan elég érdekes, és mindannyiuk reprezentál valamit. Headland több ízben nyilatkozott a sorozatot megelőzően azzal kapcsolatban, hogy a Star Wars jellemzően egy minden szempontból hátrányban lévő csoport (Lázadók) küzdelméről szól egy intézményesített hatalommal (Birodalom) szemben. Ebben a korszakban viszont a jedik képviselik utóbbit a galaxisban, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy objektív nézőpontból tekintve ők a jófiúk. Az autonómiájuk szenátus általi megkérdőjelezése és a politikai nyomás viszont olyan helyzetekbe kényszeríti őket, mely rájuk nem jellemző döntések meghozatalát eredményezi.
Míg a mesterek jellemzően amolyan átmenetet mutatnak a Köztársaság fénykora korábbi, magasztos jedijei, illetve az előzménytrilógia hibáit elkövető jedik között, addig a fiatalok egyértelműen a Rend későbbi hiányosságait testesítik meg, melyek végül a pusztulást is eredményezik. Yord (Charlie Barnett) makacs, görcsösen ragaszkodik a szabályokhoz, emellett pedig hiú is. Jecki (Dafne Keen) ezzel szemben kedves és együttérző, amilyennek egy jedinek lennie kell, viszont rettentő naiv, és mivel főként a templomban nevelkedett, sosem találkozott a halállal, illetve a mindennapi emberek problémáival, azokat csak hírből ismeri. Ennek a jelenségnek a következménye az, amivel később A klónok háborúja hetedik szezonjában találkozhattunk leginkább: a jedik eltávolodtak a közemberektől, akiknek a védelme a lenne a feladatuk.
A legfőbb probléma viszont a sorozat egészéhez hasonlóan az, hogy mindez koncepcionálisan remekül működik, de valahogy mégsem sikerült eléggé kibontani ezeket a karaktereket ahhoz, hogy igazán érdekessé váljanak. Ez pedig elsősorban a meglehetősen gyengére sikerült párbeszédeknek és a többnyire középszerű alakításoknak köszönhető.
Ez alól kivételt képez Sol (Lee Jung-Jae) és az Idegen (Manny Jacinto), akik magasan kiemelkednek a sorozat többi színésze közül és viszik a prímet minden jelenetben, amiben szerepelnek. Jacinto karaktere esetében még a párbeszédek is sokkal átgondoltabbak és intelligensebbek voltak, ami néhány jelenetben, különösen a hatodik részben még Amandla alakítását is felerősítette. Az Idegen/Qimir a sorozat egyik legizgalmasabb figurája, aki egyszerre antagonista és amolyan támogató jellegű karakter is. Sejtelmes és izgalmas múlttal rendelkezik, melyet az utolsó epizód még érdekesebbé tett. Valószínűleg sokkal jobban működött volna a sorozat, ha rá húzzák fel az egészet. Ehelyett a beharangozással ellentétben szinte végig a jedik szemszögéből követjük az eseményeket.
Az utolsó epizód a sorozat egésze során jelenlévő hiányosságokat leszámítva egyébként korrekt módon zárta le az évad saját történetét, az viszont kissé dühítő, hogy a sithek igazi szerepe éppen csak itt lett belengetve, ami által az egész évad kissé olyan érzetet kelt, mintha egy hosszú prológus lenne egy olyan történet számára, ami csak most kezdődik el igazán.
Az akolitus egyik legnagyobb erőssége viszont az akció, ami az esetek többségében több, mint rendben volt. Különösen az ötödik részben, illetve a fináléban látott összecsapás az, ami kiemelkedő, főleg a Disney-éra Star Wars tartalmaiban látott fénykardpárbajok sorából. Ráadásul több, a Bővített Univerzumból származó koncepciót is sikerült kreatív módon alkalmazni, mint a kortózist, vagy a trákata harcstílust.
VERDIKT
Az akolitus túl sokat akar markolni, aminek eredményeként sok érdekes gondolatot vet fel, viszont borzasztó felszínes módon dolgozza csak fel őket. Mind koncepcionálisan, mind tematikában érdekes, rengeteg szuper ötlettel operál és bátor, ami a karakterek nyirbálását illeti. Végérvényesen viszont az az érzése támad tőle az embernek, hogy egy sokkal jobb történet lehetősége bújik meg a felszín alatt, mint ami a végeredményből látszik. Lee Jung-Jae és Manny Jacinto egyértelműen kiemelkedik, a többiek alakítása és a bugyuta párbeszédek, valamint a strukturális problémák azonban jelentősen rontanak az élményen. A finálé után egy folytatás több mint indokolt lenne, viszont ahhoz, hogy az itt felvezetett karaktereket kielégítő módon lássuk szerepelni, egy sokkal jobb írói gárdára van szükség, illetve valakire Headland mellett, aki az egyébként sokszor remek ötleteit egy kicsit jobban mederbe tudja terelni.
Szólj hozzá!