Avatar: Tűz és hamu – Kritika

James Cameron harmadik alkalommal is visszatér Pandorára, és a jelek szerint továbbra is érti a dolgot, merthogy rajta kívül aligha lenne képes bárki arra, hogy megcsinálja a modern kasszasiker-élmény atomerőművét. A látvány mindent felülmúl, még a második résznél is elementárisabb élményt kínál az új film. Az Avatar: Tűz és hamu első képkockájától az utolsóig mestermű, olyan technikai és vizuális erőt demonstrálva, ami mellett a mai franchise-mozi sokszor nevetségesen „bénának” látszanak. Cameron teljesen másik ligában játszik, ebben semmi új nincs, az lenne a legnagyobb baj, ha nem tudna meglepni valami újjal. Ezt mondtuk az Avatar: A víz útja bemutatója után is, hogy lehet-e ezt a szintet magasabbra helyezni, tud-e újat mutatni majd ez után a rendező, hova lehet a látványt még fokozni, nos, Cameron nem okozott csalódást harmadszor se. A fejlődés mindenben megmutatkozik, legyen szó textúráról, kamerakezelésről, fényekről, egyszóval az Avatar: Tűz és hamu minden tekintetben előrelépés a korábbi két részhez képest.

A kérdés inkább az volt: vajon három rész után is tud-e újat mutatni, vagy az Avatar-saga elérte a kreatív plafonját? A válasz bonyolultabb annál, mint hogy egyetlen szóval elintézzük. A trilógia befejező része ugyanis egyszerre a sorozat leggrandiózusabb, legintenzívebb és legérzelmesebb epizódja, miközben tagadhatatlanul visszanyúl az előző filmek szerkezetéhez és konfliktusaihoz. Az Avatar-filmek erősségét nem a cselekményben kerestük, hanem a karakterek és az érzelmek közötti dinamikában. Éppen ezért sokan kritizálták az Avatar: A víz útja tónusát, hogy nem sikerült megugrani az eredeti 2009-es film drámai fordulatát, ám a harmadik rész több szempontból ebben is szintet lép. Amit eddig láttunk, csak előkészítés volt, Cameron most érzett csak rá igazán a lényegre. Drámai fordulatokból nincs hiány, a film sokkal sötétebb, drámaibb és emberibb lett.

A látvány továbbra is letaglózó, a világ él és lélegzik, a moziélmény pedig olyan szinten magával ragadó, hogy az ember ösztönösen előrehajol a székben. Ugyanakkor több jelenetnél is azt érezni, hogy Cameron – talán óvatosságból, talán tudatosságból – nem feszegeti ugyanúgy a narratív határokat, mint az Avatar: A víz útja idején. Mégis, a rendezés, a látvány és összességében ez a magabiztosság feledteti minden baját a filmnek.

Az Avatar univerzum egyik legnagyobb erénye mindig is a vizualitása volt, és nincs ez máshogy most se: a film lélegzetelállító. De nem „szép blockbuster”-értelemben; inkább úgy tekintsünk rá, hogy a technológia fejlődésével gyakorlatilag elmosódtak a határok a valóság és a művészet között. Az Avatar: Tűz és hamu képkockái pulzálnak, vibrálnak, magyarul életre kel a filmvásznon. A tűz- és hamutörzsek megjelenése új dimenziót ad Pandora palettájának, és a textúrák, a fények, a kültéri jelenetek egyszerűen irreális részletességgel tárják fel a hold eddig ismeretlen helyeit. Nem mondok nagyot, ha azt állítom, hogy ez lett az elmúlt évek egyik legszebb mozifilmje. Azt is mondhatnánk, hogy elértünk arra a szintre, amikor a valóság és az animáció határai elmosódtak, szinte összeolvadt a fikció a valósággal. A sokat kritizált 3D gyakorlatilag teljesen eltűnt a palettáról, ellenben az Avatar ismét bebizonyítja, hogy nem egy poros trükk vagy a filmgyártás baklövése, hanem ha odafigyelnek rá és nem utólag konvertálják át a filmet térhatásúra, akkor óriási erővel bír a narratíva szempontjából. Ebben a filmben tényleg érezni, hogy a mélység, a tér és az árnyékok dramaturgiai szerepet kapnak. Több ponton is pszichedelikus képsorok villannak be, amelyek a Pandora-mitológia mélyebb rétegeibe vezetnek. Ezek nem csupán vizuális mutatványok, Cameron érzékelhetően tágítani akarja a világ szellemi és kulturális horizontját. Bár néha kicsit soknak tűnik a túlburjánzó látványorgia, összességében lenyűgöző technikai teljesítmény áll előttünk – olyan, amelyre ma képtelen bárki leutánozni, de csak még közelében se jár, amit Cameron és a Wētā FX csapata kihoz.

Oona Chaplin új karaktere, Varang kilóg a sorból. Fenséges, veszélyes, kiszámíthatatlan, és egyszerűen lehetetlen levenni róla a tekintetet. Ő az a figura, akitől a néző ösztönösen több jelenetet szeretne – és akinek minden gesztusa megidézi a pandorai mitológia valami ismeretlen, vadabb rétegét. Chaplin energiája miatt a tűztörzs valódi fenyegetést és súlyt kap. Ugyanakkor sokan úgy érzik majd, hogy a film titkos fegyvere újfent Zoe Saldaña. Neytiri az első rész óta az Avatar-saga érzelmi szíve, és az Avatar: Tűz és hamu végett végre újra központi szereplője lesz. Saldaña alakítására nem lehet panasz, ritka, amit kisajtol karakteréből. Minden rezdülése hiteles, minden fájdalma átélhető, vele együtt szenvedünk, vele együtt dühöngünk. A visszatérők közül Stephen Lang is brillírozik. Quaritch figurája már rég túlnőtt a sima antagonistán, és a harmadik részben még mélyebbre viszik ezt a tragikus ellentétet, amely az apaság, identitás és bosszú háromszögében mozog. Lang élvezi a szerepet, és ez látszik is rajta – egyszerre fenyegető és karizmatikus.

Itt érkezünk el a mozifilm legmegosztóbb aspektusához: a történethez. A film kétségkívül ambiciózus – sok új koncepciót dob be, a világépítés tovább mélyül, és a mitológiai szálak is új irányokat vesznek. Mégis olyan érzésünk van, hogy ezeket az ötleteket nem bontották ki, pedig bőven lett volna idő rá. Az új film tele van olyan elemekkel, amelyek önmagukban izgalmasak lennének, de a cselekmény sodrása miatt nem kapják meg a szükséges játékidőt, miközben Cameron ezt is elnyújtotta. Ez nem fog tetszeni sok nézőnek, és nem tudunk vitatkozni velük, mert ahogy az első két résznél, itt is kivághattak volna elnyújtott szekvenciákat, hogy maradjon idő mélyebb bölcseleteknek. A repetitív szerkezet kritikája is többször felmerül: valóban van valami ismerős abban, ahogy a „menekülj–üldözz–mentsd meg” ritmusa újra és újra felhangzik. Ez feltétlenül nem jelent rosszat, hiszen Cameron szereti a klasszikus dramaturgiát, de az Avatar: A víz útja sokak szerint nagyobbat újított a történet szövésében.

Ez egy hosszú film. Nem csak hosszúnak tűnik – tényleg az is. A játékidőt nem mindig sikerül egyenletesen kitölteni, és vannak részek, ahol az epikus lendület kissé megtorpan. Kritikaként kell megemlíteni a narratív repetíciót. Amikor a film működik, akkor olyan erővel teszi, hogy a hibák megszűnnek létezni. A látvány, az érzelmek és az akció ekkora tűzijátéka mellett néha egyszerűen nem számít, hogy a struktúra nem forradalmi, sőt, sokszor reflexív.

Van egy dolog, amiben Cameron soha nem hibázik, és az az akció. Ebben a tekintetben az Avatar-sorozat legerősebb darabjáról van szó. A nyitó akciójelenet már önmagában olyan intenzív, hogy más filmek végső csatái sem érnek a közelébe. A film közel három-négy olyan akcióblokkot is tartalmaz, amely simán „az év legjobb akciójelenete” listák élére kerül majd. A mozgás, a kamera, az energia, a hangok, a tömeg – minden összeáll. Itt tényleg azt mutatja meg a direktor, amit csak ő tud: olyan precíz, mégis dinamikus vizuális történetmesélést, amely már-már koreografált balettként működik. Az akciók sokszor szürreálisak, máskor brutálisak, de mindig követhetőek. Ebben a franchise-ban még soha nem volt ilyen erőszint.

VERDIKT

Az Avatar: Tűz és hamu nem tökéletes. Néha túl hosszú, néha ismétel, a cselekménye nem radikális, és nem érezzük újnak az Avatar: A víz útja után. De a felsorolt problémák ellenére is nem lehet elmenni az mellett, hogy a látvány, az érzelmi pillanatok, az új karakterek és a moziélmény súlya olyan erős, hogy a film még így is az év egyik legfontosabb blockbustere. Amit Cameron művel, az továbbra is párját ritkítja. A film emlékeztet arra, hogy a streaming mellett miért van szükségünk még mindig mozikra. Miért van szükség epikus történetekre. Miért érdemes három órán keresztül egy idegen bolygó kék bőrű lényeivel együtt lélegezni. Ez nemcsak folytatás, nemcsak technikai demonstráció. Hanem annak bizonyítéka, hogy a blockbuster lehet művészet is – ha olyan kezekben van, amelyek még mindig hisznek benne.