Elvileg végére ért a 2021-ben útjára induló Arcane, legalábbis annak Jinxékre fókuszáló formájában. A League of Legends játékon alapuló sorozathoz nem sokan fűztek nagy reményeket, hiszen sem az addigi játékadaptációk, sem a játék alapvető felállása nem adott erre okot. Szerencsére a készítők sem utóbbival próbálkoztak, sőt hagyták inkább a fenébe és csak a lore-ra hagyatkoztak, abból merítettek, hogy elhozzák Runaterrát a mozgóképes világba. Sokan nem is gondolnák egyébként, hogy mekkora lore-ról is beszélhetünk, ahhoz képest, hogy az eredeti tornyok elfoglalásáról szól konkrétan teremtéstörténete is van a gamának, a különböző hátterű területekről érkező bajnokoknak pedig mind saját sztorijai. Közülük csak néhányan alkotják az Arcane ívét és így is sokan voltak nemigaz? A sorozat viszont velük valami eszméletlent alkotott a felnőtt animáció világában, s mindez még csupán a kezdet: Welcome to the playground!
Figyelem! A cikkben SPOILER olvasható.
A harmadik felvonásra totális háború színterévé válik Piltover, noha közel sem úgy, ahogyan anno gondolhattuk volna. Zaun elnyomott polgárai helyett ugyanis Ambessa és a Géphírnök ostromolja a hidakat, mindenki más pedig egyként sorakozik fel ellenük a fejlődés városának érdekében. Érdekes név. S még érdekesebb, hogy ezúttal tényleg láthattuk, mit is jelenthetne valójában. Ekko és Heimerdinger ugyanis a Hexagy nyomán egy új valóságba került, ahol a mi lett volna, ha szabályai érvényesülnek. Személy szerint a kedvenc epizódommá lépett elő Ekko kis története, ugyanis sugárzik belőle az életszeretet és a boldogság. Már-már émelyítően furcsa a megszokott szinte tapintható fájdalmakhoz mérten, amikben folyton dúskálnak karaktereink. A szériát gyakran érte az a kritika, hogy bár karakterkezelése kiváló, mindegyikük annyira depressziós, kilátástalan, eltévelyedett, számító vagy épp őrült, hogy lehetetlen azonosulni velük. Ezt persze mindenki döntse el maga, de az tény, hogy a boldogság nyomát leginkább üthetjük benne, cserébe most tudjuk, hogy van egy valóság ahol mindennek az ellentéte igaz. S bizony jól áll a boldogság a szériának, s karaktereinek, kivétel szegény Vi-t, aki az életét adta ezért. Az pedig, hogy mindezt pont Ekko és Heimi élhették át szerencsés és találó, hiszen a rideg saját síkján is Ekko az egyetlen olyan karakter aki a Menedékkel a reményt és a jövőt próbálja életben tartani, s nem süllyed a többieket jellemző kilátástalanságba. Heimerdinger, aki pedig már annyira elrugaszkodott a hétköznapi emberektől tornyában, rajta keresztül visszatérhet önmagához, ezúttal nem hagyja cserben tanítványát, ezzel pedig szintén nem a megszokott, szebbik lezárást kapja (a játékban ő egy yordle, ami egy lényegében halhatatlan szellem egyébként). Az meg csak hab a kontraszton, hogy mindeközben Jayce mit kap a nyakába, de legalább egyértelmű, hogy miért kezdett mindenkit lecsapni a második felvonás végire.
Az egyébként kissé furcsa, hogy mennyire kevés hangsúlyt kap ez a bizonyos csapás, illetve amit utána tett Isha. Jinx még egyszer elbeszélget egyetlen bizalmasával Silco szellemében, Vi gyorsan kibékül Caittel, ezzel pedig végleg egyesül két világ az ostromlók ellenében. A végjátékok nagyjából úgy zajlanak ahogy arra lehetett számítani, Cait és Mel Ambessát veszik kezelésbe, Jayce Viktort, Vi-ék pedig ismét apjukkal kénytelenek szembeszállni. A Géphírnök meglepően elveszi a fókuszt a noxusi harcosnőről, akinek utolsó csatája üthetett volna nagyobbat is, de ez inkább Mel gyorstalpaló szálán csúszott meg. A Fekete Rózsa témája ugyanis leginkább egy felvezetőnek érződik, az utolsó képsorok erre csak ráerősítenek később, így Mel kiújult tehetsége valahogy nem üt akkorát. Ambessa terve egyébként is valahol értelmetlen, vagy csak megint nem fejtették ki eléggé, mivel nem olyan karakternek ismertük meg, aki elhiszi, hogy valaha is irányíthatna egy olyan entitást mint amivel szövetkezik. Itt is, mint az évadban sokszor olyan mintha nem láttunk volna valamit, amivel a szereplők tisztában vannak. A cselekmény ezúttal bár azért követhető, jóval csapongóbb, sietősebb, s bár mindenki végül a helyén van, motivációk terén nem tiszta egyesek hogyan jutottak oda. Ennek ellenére kétségtelenül Ambessa dominálta az évadot, Viktor viszont a finálét. A két álmodozó búcsúja sikerült talán a legütősebbre, annak ellenére is, hogy pontosan nem tudjuk, mi történt végül kettejükkel. Hogy látjuk-e még őket viszont és ez a történet egy másik sorozatra vár-e az jó kérdés, de igazából így is egy kerek ívet jártak be, szó szerint többször is, de végre úgy sikerült, ahogyan mindketten akarták. Az idő-és térutazás elég kényes terep, de Ekkónál is ügyesen megoldották túlzások nélkül, sőt a játékhoz hűen, náluk egy fokkal bonyolultabb, de igazából a válaszok ott vannak a képekben. A vizualitás esetükben valami új, teljesen elkülönül a többi síktól, s leginkább ennek segítségével mesél, míg a többieké azért konkrétabb. Az Arcane, mint a mágia maga továbbra is rejtély, sőt egyre több ága van, de a vadrúnák magyarázatával, különösen az “inspiráció” rúna kiemelésével végülis nagyjából érthető lett.
Maga az ostrom és a piltoveri-zauni összefogás ütős, de mivel mindez a fentebbiekkel is egy részben történik, így sok időt nem kap, inkább a személyes csatákon van a hangsúly. Ekko és Jinx zajos belépőt kapnak, hogy aztán előbbi leváljon és megmentsen mindekit, míg utóbbi végre megfogadja Silco tanácsát és egyben kicsit helyrehoz mindabból amit elrontott. Jinx karaktere a széria mozgatórugója minden téren, így távozása jelzi ennek végét is, de reméljük senki nem hiszi el, hogy halott, aki igen, gyorsan nézze meg még egyszer, az is segít, ha emlékezünk egy régebben elejtett félmondatára a léghajókról. Mega-gyilkos rakétája az első évad végén alapjaiban fordította meg a rendet, a világba kiült a fejében folyamatosan tomboló káosz, amiben ő a második évadban egész normálisnak tűnik így. Akkor még nem akart mást minthogy eltűnjenek végre a hangok, legyenek igaziak vagy sem, de amint ez megtörtént már nem tudta mihez kezdjen. Még egyszer megpróbált nyitni Isha felé, de átka őt is elérte, tehát egyetlen út maradt, ezt nagyon szépen felvezették. Végülis zauni szerepét is magára vállalta egy rövid időre, de ez ezentúl Silco oldaláról Sevica, Vander oldaláról pedig Vi öklében van. Vanderrel cserébe rendesen elbántak a készítők, az egész sorozat alatt vagy harmadszorra is megölték (s Warwicket ebbe még nem is számoljuk), de most talán legalább vége a szenvedésének, bezzeg Singed virul és még meg is kapta amit akart. Hiába ez a valóság szívás. Az utolsó kockák ezek után gyorsan pörögnek, de valószínűleg legközelebb Mellel találkozhatunk, akinek oldaláról belengetnek egy játékbeli karaktert is még gyorsan.
A legtöbbektől tehát búcsúzhatunk vagy megtalálta a helyét, a készítők pedig kissé át is írták a kánont ezekkel, de igazából játék ide vagy oda, egy nagyszerű, csak kissé elsietett történetet kaptunk. Elejtett mondatok és képességek alapján születtek karakterek a játékból, de azt is bizonyították, hogy újakat is tudnak alkotni (pl.: Silco), akik nem csak belesimulnak, de már meglévőket formálnak. Az biztos, hogy aki ezek után leül játszani teljesen máshogy fog tekinteni a karakterek játékbeli interakcióira is, ha pedig nem egy gamer, akkor is nehéz elfelejteni őket. Ez egyértelműen egy olyan franchise ahol törődnek a karakterekkel, de egyben teljes és saját lábukon álló történeteket is szeretnének mesélni. Bár utóbbi is igaz lett végülis, azért a végjátéknak adhattak volna még egy öt-tíz percet, kicsit üllepedhessenek a dolgok, mielőtt a jövőt vizionáljuk. A finálé az utolsó perceknek köszönhetően kevésbé érződik a sorozat zárásának, inkább egy beharangozó vagy ígéret.
A karakterek mellett a vizualitás az, ami mellett nem lehet elmenni, egyik vagy másik biztosan elkapja az embert, de szorosan együtt járnak. Szinte minden képkockát arra használnak, hogy valami pluszt adjanak a nagy egészhez, például a mostani részekben aranyosan nem feledkeztek meg még Heimi kutyamacskakecskéjéről sem (a porójáról), akit láthatjuk, hogy volt titkárnője kimenekít az ostrom előtt. Tény, hogy az évad sok helyen nagyon sietett az előzőhöz képest, de azért még ilyen apróságoknak is sikerült helyet szánni. Az animáció, a stílusok keverése, a töménytelen dal, amiket direkt a sorozathoz készítettek, mind aprólékosan áll össze, s külön is mesél. Mindig is erősek voltak a kecses utalásokban, itt ezekből jóval több van idő híján, bizonyos témákat bőven lehetett volna még fejtegetni, ami így a sietős beharangozóval azért hagy egy kérdőjeles, többre számítottunk szájízt maga után. Igazából ha ilyen minőségben szeretnék folytatni a többi sorozattal is, akkor pénzben is időben sokat nem spóroltak döntésükkel, akár adhattak volna még egy évadot is nekik. A lezárásban rejlik mindig az ördög, sajnos itt is felüti a fejét, de visszatekintve hihetetlen, hogy mit hoztak össze a kiindulópontról.
VERDIKT
Az Arcane tehát véget ért, s bár nem mondanánk, hogy a második menet jobb lett mint az első évad, de mindenképp tartotta magát, tétekben erősebb, jóval gyorsabb és grandiózusabb, ám sokkal többször elengedi karakterei kezét, hogy a vizuális megoldásokra bízza őket. Az ígéreteiket is tartották, Vi és Jinx sztorija immár kerek, bár azt nem állították, hogy sehol nem bukkannak fel ezentúl. Igazából egészen könnyen csinálhatnának a sorozatból egy antológiát is, több szétágazó helyett. Runaterra világában még eszméletlen potenciál van, de ez a sietség azért kettős érzéseket hagy, lehetett volna sokkal kerekebb is ez a történet mindenki szemszögéből.
Szólj hozzá!