Alapítvány 3. évad kritika

Mikor 2021-ben képernyőkre került az Alapítvány, hamar egyértelművé vált, hogy inkább többnyire tisztelettudóan biccentenek az alkotók Asimov felé, mintsem konkrétan elmesélik galaktikus történetét. A történetet, amit viszont sokak szerint el sem lehetne mesélni ilyen formában. Annyi bizonyos, hogy ennél azért hűségesebb adaptációt sem lenne nehéz csinálni, de az Alapítvány legalább a harmadik etappal végleg bizonyítja, hogy önállóan is helytáll. A saját maga által felvetett történetszálakat szépen vezeti, miközben a legtöbbet szintén saját karaktereiből hozza ki. A könyvhűséget számonkérni ezen a ponton immár felesleges, sőt kifejezetten elvesz az élvezeti értékből.

Figyelem! A cikkben enyhe SPOILER olvasható.

Megérkezett az Öszvér. Az eddig kétpólusú konfliktus kibővül, miközben mind a Birodalom, mind az Alapítvány belső ellentétekkel küzd, s teret nyer a Második Alapítvány. Ebben a felállásban a szerepek átrendeződnek, az Öszvér pedig ott csap le, ahol csak tud, s mindkét fél világokat veszít. Hogy megállítsák, új szövetségek születnek, új frakciók emelkednek vagy épp buknak el. Kérdés, kire melyik sors vár.

A forgatókönyv ugyan több helyen egyszerű megoldásokkal operál, összességében sikerül meglepetést okoznia. Míg az első évadot építkezősnek, a másodikat túlontúl akciósnak bélyegezték, addig itt kialakul egyfajta egyensúly az intrika és a főleg Öszvér által biztosított csatározások közepette. A sokadszorra változó gárdában biztos pontként áll a Pace-Birn-Harris-Llobell kvartett, akik az évszázadokat ugráló cselekményben könnyen elveszhetnének. Rajtuk keresztül érthetővé válik az alkotók egyik legfőbb eltérése a könyvektől, bár így is van egy antológia érzete az évadoknak. A zene, a látvány és az atmoszféra továbbra is pazar, állítólag két epizódra annyi pénzt égetett el az Apple, mint a showrunner nagyfilmjeinek (pl.: Acélember, A sötét lovag) teljes költségvetései. Az intro harmadszorra is változott, így lehet böngészni és tippelni már előre, mi mit jelenthet, miközben maga az évad bővelkedik könyves utalásokban.

A történet továbbra is igen nagy vonalakban követi Asimov útját, de azért megjelennek benne a főbb motívumok. Az alkotók egyértelműen elhagyták az alapregényeket, s Asimov teljes univerzumából emelnek át mindenfélét, lehetőleg úgy, hogy az beleilleszkedjen vagy táplálja saját történetüket. A sorozat immár annyira eltávolodott a lapoktól, hogy a legnagyobb kérdés az lett, bizonyítja-e önállóan is: igenis érdekes ez a világ. Úgy néz ki, hallgattak az eddigi kritikákra, a harmadik évad egyenletesebb mind akció, mind karakterek szempontjából, s sikerül úgy átemelni a részeket, hogy az valami egésszé álljon össze.

A történetvezetésről spoilerek nélkül nehéz írni, de az Öszvér hosszú beharangozása után csalódást kelthet. Főleg azoknak, akik Seldon ellenében egy hozzá hasonló figurát vártak. Pilou Asbæk (Trónok harca) bőven elég teret kap egyébként, közel sem csak a háttérben lebegő fenyegetés (bár az megtartotta volna a nyomasztóbb, ismeretlenségi faktort számára), viszont az évad nagy nyertese a Birodalom, így ő hiába központi ellenség, mégis háttérbe szorul. Valószínűleg a második évadban húzták túl az eljövetelét, viszont így a fordulatok is kevésbé ütnek esetében. Egyébként ironikus, de ő az, akit talán a legkönyvhűbben kezelnek az alkotók, mégis az általuk kitalált három császár sokkal összetettebb ellenpólust alkotnak.

A közepes második évad egyik vitatott döntése volt Hari Seldont akciózásra bírni, az elhunyt professzor az első évadnál is nagyobb teret kapott, ami viszont meglepően jó karakterdinamikát szült Gaallel. Seldon cserébe most háttérben van, Gaal pedig nélküle közel sem olyan érdekes, viszont közös pillanataik az egyre inkább előtérbe kerülő, rosszabbik oldalát hozzák elő a nőnek. Jared Harris továbbra is kifogástalan az időtlen professzorként, szenvedélyesen védi a pszichohistóriát, s emiatt minket is érdekel ez a világ. Teret kap szenvedése, lényegében saját digitális foglya lett, ez nemcsak benne, de követőiben is törést idéz elő. Az Alapítvány Seldon nélkül egy bürokratikus politikai berendezkedéssé fajult, s igenis hiányzik ő a képernyőről, inkább jöjjön és akciózzon megint. Lou Llobell hozza a kötelezőt, saját képességeivel küzdve megalapozza a Második Alapítványt is, de egyre inkább távolodik a nézőtől, illetve színészileg is a gyengébb láncszem, így még inkább hiányzik a professzor.

A Birodalom szála az évad elejétől érezhetően maga a vihar előtti csend. Nap saját szabadsága helyett lehetőséget kap rá, hogy másnak adja meg ezt, Lee Pace pedig újfent ellopja az egész show-t. Ezúttal hippi-hobo alakban a komikusabb oldalát ismerhetjük meg, de Pace profizmusát mutatja, hogy a bohókás álarc mögött felellhető az összes eddigi Nap szelleme. Általa ráadásul az egyik legnagyobb titok, a robotok szála kerül előtérbe, ami magával hozza Demerzel tragédiáját, ellenségből áldozatba csap át, s Laura Birnt megjutalmazza a forgatókönyv is. Eddig Pace és Birn kettőse vitte a sorozatot a leggyengébb pillanatiban is, érthetetlen, hogy nem figyeltek még fel rájuk a különböző díjátadók.

Habár Cleon császár fiatalabb és idősebb alteregója általában háttérbe szorul, az egyértelmű volt, hogy ez a felállás előbb vagy utóbb robbanni fog. Alkony (Terrence Mann) alig észrevehetően kerül előtérbe, lassan kúszik az őrület felé, s itt egy olyan karakterről beszélünk, aki két évadon át szinte csak asszisztált az eseményekhez, mégis egészen a legvégéig kétesélyes hová fajul. Minden szál az összeomlás felé száguld, amit az Öszvér uralni akar, Seldon mérsékelni, a Birodalom pedig megállítani. A hanyatlás azonban a történelem része, az eddigi szálak egybeérnek egy töréspontban, ami egy teljesen új alapot teremt a folytatásra.

VERDIKT

Az Alapítvány a harmadik évadra felszabadul, s valahogy úgy keveri a könyvek és maga által kitalált elemeit, hogy azok végre saját jogon álljanak meg. Ugyan még mindig ott a kérdés: ha ennyire eltérnek az alapanyagtól, miért is hívják Alapítványnak, de ez sajnos egy általános minta Hollywoodban. Van, ahol túl lehet lépni rajta, van, ahol közel sem, ez a széria végülis az előbbibe esik. Lényegében saját névadója árnyékában él, A siló és a Különválás mellett méltatlanul kevés figyelmet kap az Apple kínálatában.