A menekülő ember – Kritika

Amikor A menekülő ember Arnold Schwarzenegger főszereplésével 1987-ben bemutatásra került, disztópikus tévés vetélkedőjének ötlete valószínűtlennek, sőt mi több, túlzónak érezhették az akkori nézők – mintha csak egy sötét szatíra lenne a jövőről. Most, évtizedekkel később, Edgar Wright író-rendező újraértelmezése a Stephen King által 1982-ben – Richard Bachman álnéven – megjelent regény alapján sokkal aktuálisabbnak tűnik, mint valaha. Miközben vérrel és erőszakkal teli képek árasztják el a digitális képernyőket, és a társadalmi osztályok közötti szakadék egyre mélyül, Wright filmje egyszerre kínál látványos, szatirikus show-t és kijózanító tükörképet a modern kor irányáról. A látvány mellett aktuálpolitika, társadalomkritika és egyenlőség is központi témát szolgáltat – noha egyiket sem bontják ki, csak megemlítik korunk legnagyobb problémáit.

A történet elején Ben Richardsot (Glen Powell) látjuk, amint karjában tartja újszülött lányát, és kétségbeesetten tiltakozik jogtalan elbocsátása ellen. Csakhogy ez nem „egyszerű” kirúgás: ebben a közeli jövőben játszódó, disztópikus Amerikában a Network nevű hatalmas vállalat – amely a Free-Vee tévécsatornát is birtokolja – gyakorlatilag monopóliummá vált Co-Op City minden szektorában. Ben feketelistára kerül, miután kirúgták munkahelyéről, és ez megakadályozza, hogy a Network bármelyik cége alkalmazza, és ezzel családját a teljes nyomor szélére sodorja. Kislánya, Cathy, egy egyszerű influenzával küzd, mivel azonban Ben és felesége, Sheila (Jayme Lawson) nem engedhetik meg maguknak a gyógyszert vagy az orvosi ellátást, idővel a betegség halálos is lehet. Kétségbeesetten Ben úgy dönt, hogy felveszi a harcot Amerikát uraló vállalattal – méghozzá annak legkegyetlenebb eszközén keresztül: a túlélőshow világában.

A Network műsorai azzal szórakoztatják vagy „butítják” a népet, hogy a szegényeket megalázzák ország-világ előtt, némi „Új Dollárért” cserébe. A műsorok között a legnépszerűbb, és egyben a film címadója, A menekülő ember, 100%-os halálozási arányt produkál évadról évadra. Ben tisztában van, hogy mire vállalkozik, de a show ravasz producere, Dan Killian (Josh Brolin) elhiteti vele, hogy ő lehet az első, aki valóban győztesen kerülhet ki.

A feladat látszólag egyszerű: 30 napon át életben maradni, miközben hivatásos zsoldosok, az úgynevezett „Vadászok” üldözik – és mindezt élőben közvetítik, hogy a vérszomjas közönség minden mozdulatát követhesse. Látványban ez Edgar Wright eddigi legnagyobb szabású filmje. A remake tele van akcióval, feszültséggel és azzal a különös humorral, ami a rendező védjegyévé vált az utóbbi években. 2010-ből a Scott Pilgrim a világ ellen és a Nyomd, bébi, nyomd! (2017) után Wright bizonyítja, hogy a lendület és az irónia tökéletesen megfér egymás mellett – most viszont egy nagyszabású, látványos disztópia keretében teszi mindezt. Ugyanakkor elmondhatja, hogy harminc évvel az eredeti film után a legújabb feldolgozás nem csak a látványra és akcióra van kihegyezve, hanem feszegeti a határokat szórakoztatás és kizsákmányolás között.

A kétórás játékidő nem feltétlenül jelent problémát, de néhány jelenetnél azt érezni, hogy a témákat mélyíthették és boncolgathatták volna. A néző azonnal Ben mellé áll, nemcsak azért, mert ő a főhőse a televíziós műsornak, hanem mert családja embertelen körülmények között él a Slumside nevű nyomornegyedben. Mégis, Ben karakterfejlődése – ahogy a kétségbeesett férfi a nép hősévé válik – kissé elnagyolt marad. A forgatókönyv egyik legnagyobb hibája, hogy siettetik a dolgokat, túl gyorsan veszi kezdetét a halálos vetélkedő, és ettől az első felvonás üresnek hat. Jóval több háttér-információt megoszthattak volna a Co-Op City torz társadalmáról, vagy arról az elcsépelt munkahelyi incidensről, ami az egész eseménysorozatot elindította. Ilyen és ehhez hasonló apró részletekkel még erősebbé válhattak volna a karakterek, de a film végére teljesen elvesznek.

A fejlődések ellenére a casting telitalálat – gyakorlatilag minden szereplő a kirakós egy darabja és a film legnagyobb erőssége. Karizmatikus Glen Powell (Top Gun: Maverick, Twisters: Végzetes vihar) sokadszor bizonyítja, hogy ő lehet a filmvilág következő nagy sztárja. Egyszerre játszhatja az akcióhőst és komikus oldalát is megmutathatja. Colman Domingo (Fear the Walking Dead, Wicked 2. rész) fergetegesen hozza a show extravagáns műsorvezetőjét, Bobby T.-t – energiája lehengerlő, és pontosan annyi teatralitást visz a szerepbe, amennyit kell. Josh Brolin (Fegyverek) ezúttal is tökéletesen alakítja a manipulatív hatalmast, aki a színfalak mögött mozgatja a szálakat. Michael Cera (Barbie) pedig a tőle megszokott visszafogott, mégis zseniális játékával testesíti meg a forradalmár segítőt, aki Ben oldalára áll.

VERDIKT

Kevés dolog ér fel azzal, amikor egy látványos, régi vágású blockbuster dübörög a vásznon, és a közönség együtt izgul minden jeleneten. A menekülő ember ezt az életérzést igyekszik visszaadni a filmvásznon. Adrenalindús és harsány, közben azonban éles társadalomkritikát is megfogalmaz – a médiafüggő, kiüresedett korunkról fontos üzenet továbbít. Kétségtelen, hogy egy kicsit mélyebbre is áshatott volna saját disztópiájában, és néhány vizuális effekt is megérdemelt volna némi finomítást, ám amennyiben egy film ennyire lendületes, energikus és még szórakoztató is, könnyebb szemet hunyni a hibáira.