Jason Statham már több mint 20 éve Hollywood egyik legmegbízhatóbb akciósztárja. Az 56 éves angol színész nem mutatja a lassulás jeleit. Csak az elmúlt évben öt egymástól független akciófilmben is szerepelt – a Fortune hadművelet – A nagy átverés, a Halálos iramban 10., a Meg 2. – Az árok, a Feláldozh4tók, és most A méhész című filmben, amelyben az akcióhős David Ayer rendezővel állt össze.
Statham Adam Clay-t, a méhészt alakítja, és Eloise Parker (Phylicia Rashad) pajtájában lakik, a napjait pedig azzal tölti, hogy gondozza a nő birtokán lévő kaptárakat. A cselekmény akkor indul be, amikor Parker egy zavaros adathalász átverés áldozata lesz. A kiberbűnözők megcsapolják a nő bankszámláit, valamint ellopják a jótékonysági szervezetének fenntartott 2 millió dolláros tőkéjét is, és öngyilkos lesz a nő, amikor rájön, mit tettek vele. Mivel Parker volt az egyetlen ember, aki valaha is törődött és kedves volt Clay-jel, a férfi bosszút akar állni azokon, akik felelősek a nő haláláért. Hamarosan kiderül, hogy Clay nem csupán egy csendes és magányos méhész. Valójában ő az amerikai kormány egyik legtitkosabb szervezetének magasan képzett egykori ügynöke.
Clay ahelyett, hogy egyszerűen bosszút állna és elpusztítaná azokat az embereket, akik kihasználták Parkert, inkább a Derek Danforth (Josh Hutcherson) által vezetett, több milliárd dolláros nagyvállalatot akarja lebuktatni, hogy mivel foglalkoznak a callcenterben: védtelenek pénzét ellopják. A legszebb az egészben, hogy nemcsak lebuktatja a vállalatot a méhész, hanem a lehető legdurvább és legvéresebb módon, egyesével vadássza le a vezetőket. Hamar kiderül, hogy a céghez tartozik néhány prominens politikus is, de szerencsére Clay-nek nem okoz gondot, hogy őket is megbüntesse.
A film első fele a kőkemény akcióra van kihegyezve, miközben a méhész felgöngyölíti, hogy kikkel is áll harcban. Ayer rendező és Kurt Wimmer forgatókönyvíró sok időt nem töltött azzal, hogy kidolgozzanak egy részletes cselekményt, mert rémegyszerű a történet, 2024-ben már nevetségesnek mondanánk ezt a motort, amire felépítették a moziélményt. A tét sem nagy, bár a film elején a főhős barátja meghal, de a gyenge lábakon álló cselekménynek köszönhetően nem érezzük át Clay fájdalmát, nem tudunk azonosulni ezzel a nagyon is valós problémával, amivel nap mint nap milliók találják szemben magukat a való világban. A készítők inkább arra mentek rá, hogy Clay kegyetlen stílusával adják el ezt a förtelmet. Nincs jobb szó rá, mint hogy egy borzadály A méhész.
Bár Statham talán egész akciófilmes karrierje során ugyanazt a karaktert játszotta, nem véletlen, hogy népszerűsége kitartott. Nem ismer lehetetlent és képes megbirkózni bármilyen akciójelenettel, amit az útjába dobnak. Hitelesen adja elő a halálos, intelligens, érzékeny, sebezhető, jóképű, vicces figurát, és mindezt úgy teszi, hogy közben erős karizmája miatt nem tudod levenni róla a szemed. Ez a korábbi években még működött, ezzel el lehetett adni mindent, de mára önmagában ez már kevés, nem attól lesz jó és sikeres egy film, hogy mennyire vonzó színészek játszanak benne. Szerencsére sokkal nagyobb hangsúlyt kap a sztori, hogyan építik fel a történetet, és nem a látványra és akcióra kíváncsiak a nézők. Jól tükrözi ezt, hogy még az Avatar: A víz útja is erősebb lett történetben, összetettebb, mint az eredeti film, pedig James Cameron filmje kimondatlanul is a látványra épített.
De hogy ne csak rosszat emeljük ki, a másik ok, amiért A méhész az első 50 percben szórakoztató lehet az az, hogy Ayer és Wimmer jól megalapozza azt, amiért utálni kell a gonosztevőket. Ráadásul ki ne utálná ezeket az adathalászokat, akik lenyúlják a pénzed? Mindezt csak fokozza, hogy Hutcherson, aki láthatóan jól szórakozik Danforth szerepében, olyannyira ellenszenvessé teszi a gonosztevőt. Persze a legszebb és legjobb, amikor Statham nála sem ismer kegyelmet, megadja méltó büntetését, még akkor is, ha a megtorlással kissé túlzásba viszi a dolgot.
Ha egy pontot kellene kiemelni, amiért nézhető a film, és amiért megéri a pénzét, az értelemszerűen Statham jelenléte. A színész még egy ilyen Zs-kategóriás filmben is teljes erőbedobással küzd, mindent belead. Nincs mit szépíteni rajta, a narratíva mellett a párbeszédek is borzalmasak. Valahol már az alapfelvetés is nevetséges, hogy a méh analógiák és a kaptárakra való utalásokat hallunk, és a kis dolgozó méhekhez hasonlítják az amerikai kormány legtitkosabb ügynökeit, de a karakterek közötti szóváltás is csapnivaló. Még jobbat mondunk, a méhek és a királynő kapcsolatával próbálják bemutatnia a szervezet működését, és ahogy a mi arcunkra fagyott a mosoly, a szereplők arca is kővé dermedt, amikor meghallották Jeremy Irons monológját a film végén. A mondatok elnagyoltak, bizonyos helyzetekben olyanokat mondanak, hogy nevetni lehet rajtuk, pedig nem viccnek szánták. A magyar fordítók vért izzadtak, hogy valami értelmezhetőt kihozzanak az angol forrásból.
Statham bosszúhadjáratában nem elég erős ahhoz, hogy a film lekösse a nézőt. A rendező megpróbálta azt, hogy a cselekményt egy másik szintre emelje, és vonatkoztassunk el a bensőséges bosszútörténettől, amely megadta a kezdőrúgást az egész cselekménynek. Kiemeltük, hogy az első bő egy órában az akció valamelyest kárpótolja a nézőt a béna történetért, de idővel veszít varázsából, és az óránkat nézzük majd, mikor mehetünk. Ayer nagy rajongója Michael Bay úrnak, de túlzásokba esett az akciójelenetekkel, különösen a film utolsó felvonásában.
VERDIKT
A méhész nem fogja elhódítani a legjobb filmért járó aranyszobrot, de ha elvárások nélkül ülünk be, hogy két órában szeretnénk kikapcsolni, akkor még jó választás is lehet. Ha szereted a cselekmény nélküli filmeket, ahol az akciójelenetek számítanak, akkor ez lesz a te filmed.
1 Hozzászólás