A megmentő – Kritika

Jason Statham legújabb A megmentő (Shelter) című filmjében egy skót világítótoronyban él. Ez önmagában tökéletes metafora Statham mai filmes karrierjére: magas, magányos, mogorva, szűkszavú, és csak időnként villan fel, hogy emlékeztessen rá, mennyire veszélyes. A fény ritkán jön, de amikor igen, valaki biztosan meghal. Statham most épp nem méhész, vagy éppen építőmunkás, hanem egy szakállas, nagykabátos remetefigura, aki internet nélkül, Netflix nélkül, sok horizontra meredéssel tölti napjait. Van egy kutyája – ez kötelező –, rajzol és sakkozik – ez a „nemcsak izom, hanem lélek is” gyorsjelzése –, és láthatóan nagyon szeretne kimaradni mindenből. Természetesen ez nem sikerül.

Amikor egy fiatal lány, aki időnként ellátja őt élelemmel és feltűnően sok whiskyvel, bajba kerül, Statham karaktere kénytelen visszatérni a civilizációba, s feladni mindazt, ami elől eddig menekült. Ezzel együtt azonnal megjelenik egy csapat különleges ügynök is, akik gyorsan és végleg eltenni láb alól. A vadászat megkezdődik, ahogy azt ilyenkor illik. Nem nagy spoiler: hősünk természetesen nem egyszerű világítótorony-őr, hanem egykori MI6-ügynök, aki egy titkos, törvényen kívüli összeesküvés részese volt, egészen a brit miniszterelnökig felnyúló szálakkal. Az egyetlen valódi kérdés az, amit Statham-filmeknél mindig felteszünk: azért bujkált évekig, mert rosszat tett, vagy mert túl jót?

A fiatal lányt Bodhi Rae Breathnach alakítja, aki valóban üdítő jelenlét: természetes, hiteles, és messze a film legérdekesebb új arca. Bill Nighy pedig egy erkölcsileg rothadó kémszakértőt játszik, aki meglepő módon hackerzseniként is jól működik. Statham eközben hozza a szokásos formáját: ugyanabban a sebességi fokozatban marad végig, érzelmi skálája szűk, mimikája minimális. Néha úgy tűnik, a kutyája többet kommunikál. A megmentő igazi öröme nem a történetben, hanem az eszköztárban rejlik. Statham továbbra is a fizikai önkifejezés művésze, és itt is mindent fegyverré alakít, ami a keze ügyébe kerül. Hajóevező, martinis pohár szára, ipari kampó, szikla, tűz, villa, gyárilánc, szögbelövő – ez már-már konceptuális performansz. Picasso ököllel.

Ward Parry forgatókönyve viszont csak egy ismerős panelekből összerakott akciómozaik. Katonai zsargon, „látásra ölni”, „semlegesíteni”, és a jól ismert „magányos farkas és védelmezett gyerek” dinamika, amely 2010-es A félszemű című filmtől kedve a The Last of Us című sorozatig mindenhol felbukkan. A kapcsolat Statham és a lány között villámgyorsan, minden hitelességet nélkülözve alakul ki. Az olyan mondatok, mint „Ígérd meg, hogy nem halsz meg”, vagy „Már megmentettél” kizárólag filmekben léteznek – és ott is jobb lenne, ha nem.

Ric Roman Waugh rendezése viszont legalább feszes és földhözragadt. Az akció nem balettszerű, hanem súlyos, tompa ütésekkel dolgozik. A lövések fájnak, az öklök csattannak. Van egy masszív autós üldözés a vidéken, és természetesen egy londoni klubjelenet is, mert ma már nincs akciófilm táncoló statiszták közé komponált gyilkosság nélkül. Itt legalább jól koreografált a káosz, az autók törne.

VERDIKT

A megmentő pontosan az, aminek látszik: egy újabb Jason Statham-film januárban, ahogy azt az elmúlt években már megszokhattuk. Se több, se kevesebb. Megnézed, bólogatsz, elraktározod, majd várod a következőt, amelyben a barátságos szomszéd szörfinstruktorról derül ki, hogy titkos múltja van, brit akcentusa, és képes ölni egy szögbelövővel. És valószínűleg azt is meg fogjuk nézni.