A másik mami – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Kevés hátborzongatóbb dolog van annál, mint amikor az válik a legnagyobb fenyegetéssé, akiben a legjobban bízunk. Különösen akkor, ha az illető pontosan úgy néz ki, mint az anyánk, mégis valami egészen más rejtőzik a jól ismert arc mögött. Ez az alaphelyzet önmagában is rengeteg lehetőséget tartogat, főleg egy olyan horrorfilmben, amely a gyerekkori félelmekre és a családi kapcsolatok törékenységére épít. Rob Savage, Az utolsó rítus (Host) és A mumus rendezője ráadásul minden segítséget megkapott ahhoz, hogy az ötletből nyomasztó rémálmot hozzon össze. Még Jessica Chastain-t is megnyerték a főszerepre. Ehhez képest A másik mami egy látványos, de üres horrorparádé.

A Josh Malerman Incidents Around the House című bestsellerén alapuló történet középpontjában a hétéves Bela (Arabella Olivia Clark) áll, akinek átlagos életét egy különös látogató forgatja fel. A lény megszólalásig hasonlít az édesanyjára (Jessica Chastain), és eleinte még úgy is viselkedik, mintha csupán egy új barát lenne. Bela azonban hamar rájön, hogy a „Másik Mami” néven emlegetett alak egyáltalán nem ártalmatlan. A kislány szülei, Mami és Apuci (Jay Duplass) hiába próbálják megóvni a lányukat: egy olyan fenyegetéssel kerülnek szembe, amelynek esze ágában sincs békén hagyni a családot.

Kövess minket Facebookon is!

A produkció mögött James Wan áll, a Blumhouse pedig az Atomic Monsterrel karöltve jegyzi a filmet, tehát a műfaji tapasztalat és a megfelelő háttér egyaránt adott volt. Savage ráadásul láthatóan élvezi, hogy a néző érzékelésével, a térrel és a gyermeki képzelet kiszolgáltatottságával játszhat. A technikai ambícióval nincs is különösebb gond. A probléma az, hogy a rendező mintha elfelejtette volna: önmagában attól még nem lesz jó horror egy film, hogy mindenáron meg akarja ijeszteni a közönségét. Ahhoz nem ártana valami, amitől tényleg félni lehet. A legbosszantóbb, hogy a film legerősebb pillanatát már az előzetesben lelőtték. A nyitány ugyanis kifejezetten hatásos: a címszereplő természetellenes jelenléte és az ismerős arc mögött megbúvó idegenség azonnal kellemetlen érzést kelt. Nem kell mindent megmutatni egy jó horrorhoz, és főleg nem kell mindenre magyarázatot adni, hogy a nézőben megszólaljon a vészcsengő. A kezdés ügyesen építi a feszültséget, csak éppen olyan magasra teszi a lécet, amelyet a film később már meg sem próbál megugrani.

Nem az a baj, hogy a történet nem rág a szánkba minden részletet a természetfeletti jelenségről. A jó horror egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy hagy némi teret a képzeletnek. Titokzatosságból nincs hiány, de nem a minőség miatt, hanem mert annyira lyukas és pocsék a forgatókönyv, hogy konkrét lapokat téptek ki belőle. A „másik mami” eredetéről, céljairól és képességeiről alig tudunk meg valamit, a cselekmény előrehaladtával pedig inkább úgy tűnik, mintha a lény újabb és újabb trükkjeit egyszerűen azért veti be, hogy legyen mivel sokkolni a nézőt. A természetfeletti fenyegetés így nem egy gondosan felépített rémálom része, hanem ürügy a következő látványos jelenethez.

Pedig a felszín alatt akadna miből építkezni. Egy másik létsík létezése, egy gyerek érzelmi sebezhetőségének kihasználása, illetve egy olyan teremtmény, amely az igazi anyánál is tökéletesebb utánzatként próbálja behálózni Belát, mind izgalmas alapot adhatna egy lélektani horrorhoz. A családi háttér szintén tartogat lehetőségeket. A film felvillantja az anyasággal járó nehézségeket, a házasságban felgyülemlő elégedetlenséget és azt a kellemetlen igazságot, hogy a szülők sem hibátlan, kizárólag a gyerekeikért élő szentek, hanem saját vágyakkal és problémákkal küzdő emberek. Csakhogy ezekből a témákból végül alig lesz valami. A családi dráma csak díszlet marad, a pszichológiai feszültség pedig eltűnik a természetfeletti cirkusz mögött. A film sorra dobja el azokat az ötleteket, amelyek valódi mélységet adhattak volna, hogy helyettük még egy látványos rémséggel fárassza a nézőket.

Jó példa erre Frank bácsi (Arian Moayed), a család egyik barátja, akit brutálisan kicsinál a lény. A jelenet a nyitány mellett a film egyik legemlékezetesebb része, de nem azért, mert bármit is hozzátenne a történethez, vagy közelebb vinne minket a szereplők megértéséhez. Egyszerűen csak annyira kegyetlen. Savage a látványos horrormegoldások híve, a gyakorlati effektek pedig szintén jól működnek. Az újabb problémát az jelenti, hogy a brutalitás önmagában még nem jelent tartalmat. A jelenet sokkol, aztán véget ér, és nagyjából ennyi. Egy véres attrakció, amely azt bizonyítja, hogy a készítők tudnak durva dolgokat mutatni, azt viszont már kevésbé, hogyan lehetne ezeknek valódi súlyt adni.

A történet innen kezdve a jól ismert kísértetházas horrorok útjára téved. Felbukkan Lois Anthony (Dichen Lachman), a paranormális jelenségeket kutató szakember, aki megpróbálja felvenni a harcot a lénnyel. Ezzel kezdetét veszi egy hosszadalmas természetfeletti nyomozás, amelyből bármelyik Insidious vagy Démonok között című filmben is láthattunk már hasonlót. Kísérteties helyszínek, durvább paranormális események, újabb látványos jelenet: a kellékek megvannak, csak éppen az eredetiség és a valódi feszültség hiányzik. Különösen bosszantó, hogy a film az elején még egy szokatlanabb, lélektanilag összetettebb történetet ígér. Ehhez képest a későbbi jelenetek semmit sem árulnak el a Másik Mami természetéről, és a fenyegetést sem teszik igazán félelmetesebbé. Egyszerűen csak hangosabbá és látványosabbá válik minden. A feszültség helyét átveszi a túlzás, a lény egyre elborultabb megnyilvánulásai pedig sokszor már nem rémisztőek, hanem egyenesen nevetségesek. A másik mami láthatóan azt hiszi, hogy a nagyobb őrület automatikusan nagyobb félelmet jelent. Tévedés. Egy idő után már nem azon gondolkodunk, mi történhet még, hanem azon, hogy ezt vajon komolyan gondolták-e.

Jessica Chastain alakítása mindeközben a film egyik legnagyobb erőssége. A színésznő egyszerre formálja meg Bela valódi édesanyját és annak természetfeletti mását, ami komoly fizikai kihívást jelent. Merev mosolyával, mozdulataival és furcsa testtartásával egészen sajátos, nyugtalanító figurát teremt. Különösen akkor ijesztő, amikor a lény már képtelen meggyőző emberként eladni magát. Megjelenésén dolgozó színészek, a maszkmesterek és a vizuális effektusokért felelős csapat is komoly munkát végzett. A csapat mindent megtett, hogy emlékezetes maradjon a lény, csakhogy még egy Oscar-díjas színésznő sem tud csodát tenni forgatókönyv nélkül.

A technikai kivitelezésre egyébként kevés panasz lehet. Lowell A. Meyer operatőr ügyesen használja a perspektívát és a szűk tereket, hogy érzékeltesse Bela kiszolgáltatottságát. A látványtervezés a megszokott otthoni környezetet is fenyegető hellyé változtatja, a rendezés pedig több alkalommal is ügyesen játszik azzal, amit a néző látni vél. De ahogy már sokszor elmondtuk, a technikai tudás nem helyettesíti a jó történetmesélést, bármennyire szeretné is ezt elhitetni velünk a film.

Egy lezárás akkor marad emlékezetes, ha a történet előtte már felépített egy mitológiát köré, vagy olyan érzelmi nyomot hagyott a nézőben, amely a stáblista után sem engedi el. Itt viszont a rejtély fenntartása inkább a forgatókönyv bizonytalanságát leplezi. Nem azért maradnak megválaszolatlan kérdések, mert a film tudatosan játszik a képzeletünkkel, hanem mert a hiányuk mögött nincs határozott koncepció, csupán dramaturgiai tanácstalanság. A stáblista alatt így nem a látottak mélyebb rétegein töprengünk, és nem is a kirakós darabjait próbáljuk összerakni, hanem azon tűnődünk: volt-e egyáltalán értelme az egésznek. Egy gonosz, anyára hasonlító hasonmás, amely talán egy másik létsíkhoz kötődik, kiváló kiindulópont lehetett volna egy nyomasztó horrorhoz. A gyerekkori félelmek, a családi konfliktusok és a természetfeletti fenyegetés lélektani hatásai mind olyan témák, amelyekből bőven lehetne építkezni. A történet akár azt is megmutathatná, mennyire törékeny a bizalom, és milyen rémisztő felismerés, amikor kiderül, hogy azok sem feltétlenül jelentenek biztonságot, akiknek a leginkább meg kellene védeniük minket. Az alapötlet működik, Jessica Chastain pedig képes életet lehelni a szörnybe. Egyvalami hiányzik csupán: egy forgatókönyv, amely tud is kezdeni mindezzel valamit.

VERDIKT

A másik mami végül a saját ambícióinak esik áldozatul. A véres jelenetek, a gondosan megtervezett látvány és a technikai bravúrok ellenére is inkább széteső káosz, mint működő horrorfilm. Akcióból és nyugtalanító képekből nincs hiány, de a felszín alatt alig találni bármi kapaszkodót. Ami egy hátborzongató rémálom ígéretével indul, végül egy sablonos, időnként már-már nevetséges természetfeletti horror született. Kár érte, mert az alapötlet és Chastain alakítása ennél jóval többet érdemelt volna.