Jane Campion nagyon ritkán rendez filmet. Kifejezetten az az alkotó, aki évtizedenként egyszer-kétszer leül valamit összehozni, hogy aztán vagy valamilyen félresikerült kísérlet, vagy egy örökkévaló mestermű szülessen végeredményképpen. Nagy szerencsénk van, mert A kutya karmai közt talán a tavalyi év legkiválóbb filmje. Pedig az új-zélandi rendező nem nyúlt merően új témákhoz, csak ugyanazokat a topikokat igyekezett körbejárni, amit eddig mindig is karrierje során. Mostani filmje azonban annyira finom, témáiban örökérvényű, teljesítményében pedig elsőrangú, hogy minden szempontból kiemelkedik a jelenlegi felhozatalból, és itt most nem csak a díjszezon filmjeire gondolok.
A mozi központjában egy testvérpár, Phil (Benedict Cumberbatch) és George (Jesse Plemons) Burbank áll, akik a vadnyugati időkben, a huszadik század elején igyekeznek mindenféle farmermelókból eltartani magukat. Az egységük akkor szakad meg, amikor George megismerkedik Rose-zal (Kirsten Dunst), egy közeli farmtulajdonossal, és feleségül veszi őt. Phil-t már eddig is kiakasztotta testvére folyamatos nyugalma és zavarhatatlansága, azonban az új jövevények még jobban a szakadék szélére kezdik tolni a mentálisan ingatag embert. Phil Rose fián igyekszik levezetni frusztrációit, egészen addig, ameddig megismerjük az ő érzékeny oldalát is, amiről még ő sem tudta igazán addig, hogy egyáltalán létezett.
Campion, csak úgy, mint az Arany Pálma-nyertes a Zongoralecke című filmben, továbbra is az emberi psziché, valamint a mérgező férfiasság témakörét járja körbe. Ami ezt a filmet megkülönbözteti a korábbi alkotásoktól, az az, hogy először láthatjuk egy férfi szemszögéből kibontakozni a rendező kedvelt témáit. S itt tematikájában nem is az érdekli a leginkább Campiont, hogy a mérgező férfiasság hogyan hat ki az adott férfit, vagy férfiakat körbevevő nőkre, vagy a női társadalomra – sokkal inkább azt igyekszik boncolgatni, hogy a férfiak hogyan hatnak egymásra, és saját destruktív viselkedésük hogyan árt az nem csak másoknak, de saját maguknak is.
A legelején Campion csak azzal foglalkozik, hogy tényleg hogyan jelenik meg a társadalomban a jelenség. Phil nem tűri el, ha valaki kevésbé férfias (az adott kor és hely alkotta szabályok szerint), ezért folyamatosan terrorizálja Rose fiát, aki csendes, befelé forduló, és inkább a biológia, a tudományok érdeklik. Phil-t, és sajnos a körülötte lévő világot azonban ez nem hatja meg. A vadnyugat, a férfiasság, a túlélés kényszere azt diktálja, hogy a férfi valamilyen elavult, régi értékrend szerint férfi legyen, ne gyengélkedjen, ne legyen “sissy”, ahogy Peter-t nevezi Phil. Viszont Phil-en látjuk, hogy ő maga is elszenvedője ennek a világnak. Ahogy haladunk előre a történetben, a szerelmi háromszög, és a családi dráma sokkal inkább átváltozik egy pszichológiai portrévá, Phil portréjává. Megláthatjuk, hogy benne is ugyanúgy megvannak azok az érzékeny pontok, mint Peterben: magazinokat rejteget, könyveket, s még egy kis titkos búvóhelye, meditációs tisztása is van, ahova csak egyedül mehet (és amihez egy emlékezetes jelenet is kötődik). Valamint sokszor szeretettel emlékszik mentorára, aki mindent megtanított neki, és aki nagyon hamar ment el, és akiről egyre érzékenyebb és őszintébb történeteket mesél. Ahogy azonban ő is kibontakozik, képes lesz saját maga lenni, úgy válik számára és számunkra is nyilvánvalóvá, hogy ez egy nem olyan környezet, ahol erre lehetőség van: és a veszély forrása sokszor kevésbé egyértelmű. Nagyon nehéz spoilerek nélkül beszélni a történetről, de a film végére a lassú tempó kifizeti magát, és a fordulatok gyönyörűen lekerekítik a filmet.
Mindehhez szükség volt Benedict Cumberbatch és Kodi Smith-McPhee alakításához. A két férfi életük legjobb alakítását nyújtja, mindkettejüknek igazán kijárna az Oscar idén, amiről azért már csicseregnek előzetesen a madarak. Tulajdonképpen mindketten ugyanazt a férfit játszák, csak másféleképpen: képesek egyszerre megjeleníteni a visszafogott, szilárd keménységet és a lüktető, már-már nyílt sebként villogó gyengédséget, ami ebben a világban nem jelent többet, mint támadási pontot. A két férfi egymás játékára reagálva viszi végig a hátán a filmet briliánsan, mellettük sajnos a többiek eltörpülnek. Persze ezért nem hibáztathatjuk őket, Dunst és Plemmons párosa teszi a dolgát – szerepük sajnos másodlagos, és csak a két férfi drámáját erősítendő vannak jelen.
VERDIKT
Igazán emlékezetes film lett A kutya karmai közt, ahogy már említettem, Campion karrierjének eddigi csúcsa, és talán az év legjobbja. Érzékenyen mutat be egy férfi sorsán keresztül nem csak egy generációt, egy évtized és egy teljes embercsoport hibáit és félelmeit – története túlmutat azon a perióduson, amelyikben játszódik, és sohasem lehetne annyira aktuális, mint manapság. Nem kioktat, nem egyoldalúan vizsgálja a problémát – összetett, empatikus, filmművészeti szempontból pedig csodálatos.
Szólj hozzá!