Hullaadás kritika

Az igazán nagy horror-vígjátékok listája meglepően rövid. Ahhoz, hogy valami vicces legyen, ami egyben meggyőző és feszült, illetve kellően véres a rajongók elvárásainak, finoman szólva is emberpróbáló feladat. A néhai Wes Craven az egyik legjobb ebben, nem véletlenül örvendnek ekkora sikernek a Sikoly-filmek. A franchise sosem a vérontásról volt híres, inkább a vicces és szórakoztató slasherek sorát erősíti, noha a reboot óta érezhetően kegyetlenebbek lettek a Szellempofák. Szerencsére Eli Roth bolondos, igazán hátborzongató új filmje Hullaadás (amely eredetileg Robert Rodriguez és Quentin Tarantino Grindhouse: Halálbiztos című filmjének paródiájának indult) előállt egy új ötlettel.

Akárcsak az eredeti Sikoly-filmben, a Hullaadás eseményei egy évvel egy halálos tragédia után indulnak be. Az új filmben egy gyilkosság helyett egy black fridayes tömegverekedésről van szó, amely három ember halálát okozta. A Sikoly-filmekkel ellentétben Roth filmje a gyilkosságokat kiváltó valódi eseménnyel kezdődik, megmutatva nekünk a káoszt. A pánik akkor kezdődik, amikor a massachusettsi Plymouthban egy Walmart-szerű áruház óriási leárazással készül a legnagyobb amerikai ünnep előtt, hogy az első 100 vásárló, aki hálaadás estéjén betéved az üzletbe, ingyen gofrisütőt kap. Emberek tömegei jelennek meg, akik kétségbeesetten várják a nyereményt.

Roth filmjében trágár és becsmérlő massachusettsi párbeszédekkel ruházza fel az éhes vásárlók tömegét. A tömeg ordibál az üzlet biztonsági őreivel, és gúnyolódik a tizenéves főszereplőinkkel, akiket azért engednek be korábban a boltba, mert egyikük apja a bolt tulajdonosa. A komikus szidalmak és a friss gofrira éhes kollektív eszét vesztő horda közepette Roth fokozatosan növeli a tömeg feszültségét, amíg az egész jelenet egyszerre válik idegesítővé és viccessé. A feszültség végül akkor törik meg, amikor a tömeg áttöri az üzlet gyér biztonsági kordonjait, és szinte azonnal halálra tapossák az egyik biztonsági őrt, miközben a háttérben egy kiárusítást hirdető tábla lengedezik. Az így kialakult egész dolog tagadhatatlanul ostoba, de egyben kiváló hangulatkeltésként is szolgál. Érezhetően Roth rendkívül jól szórakozott a forgatás alatt, és pazarul ötvözi a horrort a vígjátékkal a határok elmosásával. Túltolta a kretént a véres, fröcsögős jelenetekkel, amivel mindössze az volt a célja, hogy a nézőtéren nevetés törjön ki, mennyire abszurd módon végez áldozataival a maszkos gyilkos.

A Hullaadás lendületéből nem veszít semmit, amikor a mészárlások után egy évet ugrik előre az időben, és kiderül, hogy egy titokzatos személy, aki John Carver plymouthi kolónia kormányzójának álcázza magát, sorra gyilkolja az áruházi tragédiában érintett embereket. Végső célpontjai azok a tinédzserek, akik korán bejutottak és lefilmezték az egész tortúrát. Természetesen van egy segítőkész seriff, aki a gyilkosságok ügyében nyomoz, egy gyanús új zsaru a városban, és rengeteg helyi különc, aki a gyanúsítottak listáját gyarapítja – köztük egy különösen vicces fegyverkereskedő, akit Joe Delfin alakít.

A film expozíciója foghíjas, ugyanakkor meglepően vicces a jó poénoknak köszönhetően. A hat alkalommal már jól vizsgázott Sikoly-franchise mintájára építik a cselekményt és a szolid központi rejtély inkább egy tini nyomozós bohóckodásra hasonlít, mint egy aprólékos detektívfilmre. A főszereplők (akik mind szerethetőek a maguk bunkó gyerekstílusuk ellenére) elhamarkodottan vonnak le következtetéseket, teljesen rossz irányba indulnak el a nyomozásban, és fokozatosan egyre kegyetlenebb, hátborzongatóbb módon vadássza le őket a gyilkos.

Több ponton is párhuzamot lehet vonni a film és más slasherfilmek cselekménye és szereplői között, de van valami, amiben kimagasló lett a Hullaadás: az pedig a vérontás, amivel felülmúlja bármelyik klasszikust. Roth minden alkalmat megragad, hogy kibelezze és megcsonkítsa az áldozatokat, és még a szimpatikus tinédzserekkel sem kivételezik. Roth új filmje brutalitás szintjében elmarad a Motel vagy The Green Inferno gyomorforgatós csonkítós jeleneteitől, de a mai slasherfilmek közül így is kimagaslik.

Roth filmjét a védjegyének számító brutalitáson kívül az teszi olyan lenyűgözővé és szórakoztatóvá, hogy milyen ügyesen bánik a tónussal a black fridayes verekedéssel a nyitójelenetben, amely egyformán vicces, ostoba, durva és ijesztő; és ez egyfajta egyensúlyt teremt, amely végig jól tükrözi a filmet. A filmes Jeff Rendell forgatókönyvében szereplő ostoba egysoros poénokat és gegeket inkább arra használja, hogy még feszültebbé tegye a horrorjeleneteket, mint például amikor John Carver egy különleges hálaadási vacsorára előkészíti a “főételt”.

VERDIKT

Igazi ritkaságnak számítanak az olyan slasherek, amelyek egyszerre félelmetesek és szórakoztatóak. Míg a Freaky és a Boldog halálnapot! túl viccesek voltak, hogy komolyan vegyük bennük a gyilkost, aki újra és újra megpróbálta megölni a főszereplőt, addig a 1000 halott háza sötét és durva volt, és ezért a humor nem jött át. Kevés film találta meg az egyensúlyt, egyedül talán Craven érzett rá erre a műfajra a négy Sikoly-filmmel. A Hullaadásból nem lesz klasszikus, de itt érződik, hogy próbálkoztak a készítők valami újjal.