Ha van valami, amit a Szeánsz Velencében után le lehet szűrni, akkor az az, hogy Kenneth Branagh-nak több horrorfilmet kellene készítenie. A bevett trükkökhöz – a szokatlan nézőpontokhoz és frenetikusan szerkesztett jelenetekhez – való ragaszkodása gyakran nem állt összhangban a filmvásznon feldolgozott témával. Ez karrierje során végig megfigyelhető volt, kezdve a Marvel Studios Thor című filmjétől, a Belfaston át és a korábbi két Agatha Christie-adaptációig.
2017-ben jött a Gyilkosság az Orient expresszen, majd a sok halasztás után csak tavaly jelent meg a Halál a Níluson. Christie Hercule Poirot-regényei alapján készült harmadik filmnél az első két feldolgozással ellentétben egy kevésbé ismert történetet dolgozott fel Branagh. A film alapötletét a Halloween és halál című regény szolgáltatja, így már önmagában nagyobb az érdeklődés iránta, hiszen a regény cselekménye kevésbé ismert, az pedig csak grátisz, hogy műfaj tekintetében is erős váltás a korábbi két részhez viszonyítva. A direktor az egyhangú, angol falusias helyszínt a ködbe burkolózó velencei csatornákra és egy omladozó palazzóra cserélte, aminek falai között a halál lakozik, hiszen több bűntény is történt. Branagh tehetsége leginkább itt tud kibontakozni, ami a korábbi munkássága alapján annyira nem nagy meglepetés. A rendező gyökerei a shakespeare-i színház illuzionista, szimbolikus világában gyökereznek, és aki már Mary Shelley Frankensteinjét is feldolgozta. A Szeánsz Velencében műfaja nem idegen számára, és most kamatoztatni is tudta, hogy horrorfilmeken edződött, mert képes volt ebből a klasszikus krimisorozatból valami újat készíteni, amire nagy szüksége volt a franchise-nak az első két döcögősre sikerült feldolgozása után, mert már kezdtünk ráunni az egész nyomozásra. De jobbkor nem is jöhetett volna a Szeánsz Velencében, ami a megszokott nyomozást túlvilágis erőkkel nehezíti.
Christie eredeti történetét Michael Green forgatókönyvíró teljesen átírta, és most a sorozat harmadik részében a folyamatos trauma – és pszichoanalízis-mániájával ékesítve – útján válhat a főszereplőnk azzá, akit úgy hívnak: Hercule Poirot. A film elején Poirot visszavonult, és próbál úgy élni, mint egy nyugdíjas, amikor azonban az ünnepelt írónő barátja, Ariadne Oliver (Tina Fey) felkeresi, minden megváltozik: ő egyébként Christie műveinek visszatérő szereplője, és lényegében Poirot helyetteseként szolgál a regényekben. Oliver úgy gondolja, hogy végre talált valami különösen izgalmas és rejtélyes dolgot, amivel még a nagy detektív se tud boldogulni. Ezért arra kéri barátját, hogy kísérje el egy szeánszra, amire meghívást kap a “szentségtelen Ms. Reynolds” (Michelle Yeoh), egy médium is, aki próbál kapcsolatot létesíteni a szellemekkel.
Reynolds segítségét egy helyi velencei, Rowena Drake (Kelly Reilly) kéri. A lánya öngyilkosság áldozata lett, a csatornába fulladt, miután kiugrott a hálószobája erkélyéről. A történet előrehaladtával, a szeánsz alatt mást is megtudunk a rejtélyes halálesetről, hogy a pestis idején hátrahagyták a gyerekeket, és bezárták őket az épületbe, a szellemeik pedig azóta is kísértik a palazzo lakóit. De természetesen ez is csak egy Poirot-rejtély, ami azzal kezdődik, hogy Reynolds-ot holtak találják az előcsarnokban.
A Szeánsz Velencében nagyrészt eltekint attól, ahogy Branagh filmre vitte az elismert nyomozó előző történeteit. Ez egyszer szakítottak a mesterkélt képi világgal, és a számítógépes effekteket valódi díszletekre cserélték. John Paul Kelly díszletterve és Sammy Sheldon jelmezei kifogástalanok, kiválóan adják vissza a kísértetjárta kastélyok hangulatát. De ami még a látványtól is fontosabb, hogy ezúttal igazán jó színészeket találtak a szerepekre, s nem azt tartották fontosnak, hogy korunk legnagyobb neveivel feltöltsék a stáblistát. Az előző két film remekül példázza, hogy hiába a nagy nevek, ha nem tudják életre kelteni a szereplőket, és ettől a karakterek csak árnyékai maradnak önmaguknak a regényekből. Az új filmben a szereplők között jelentősen kevesebb az A-listás színész (a Belfast sztárjai, Jamie Dornan és Jude Hill viszont nem maradhatott ki). A szereplőgárdából Yeoh a kivétel, és váratlanul jól működik a kontraszt – minden jelenet középpontjában ő áll. A filmsztárok karizmájának egészen új oldalát ismerhetjük meg, amiben viszont nem változott az új rész, az Branagh szeretett detektíve.
Ennyi év után is azokat a jeleneteket szeretjük legjobban, amelyekben a kamera Poirot-ot pásztázza. A nyomozó új oldalát ismerhetjük meg a folytatásban, kibontakozik Poirot romantikus oldala, aki az akcentusával és a bajuszával mint mindig, most is lenyűgözi. Ám most még őt is sikerül megtréfálni, és megrémíteni, amiről eddig azt gondolta, hogy babonaság, most saját szemével tapasztalja.
Egyszóval a színészek remekelnek a szerepükben, a történet olykor ijesztő (igaz, hogy nem vérbeli horrorfilmről beszélünk), éppen azért, mivel a harmadik rész kicsit másabb, kicsit ijesztőbb, mint az előző két feldolgozás, a figyelmünk se lankad. Egyedül a film befejezése okoz fejtörést. A Szeánsz Velencében befejezése teljesen különbözik a regény befejezésétől, amivel önmagában még nincs baj, most azonban elmarad a nagy fellélegzés, amikor Poirot megoldja a bűntényt, és leleplezi a gyilkost. Az apró nyomokból hamar összerakhatjuk, hogy ki a tettes, szóval ez alkalommal a logika nem túl acélos, hogy a végén a fejünkhöz kapjunk, mert a nyomoknak köszönhetően már a film első felében összeáll a kép, hogy ki lehetett a tettes. De mégis van valami új a filmben, amitől jobb lett, mint bármelyik másik adaptáció. Ki kell emelni a rendhagyó kamerakezelést, hogy a tipikus ijesztgetések – a tükröződő alakok, rejtélyes minták a falakon – furcsának és hallucinációnak tűnjenek.
VERDIKT
Bár Agatha Christie adaptációi határozottan régimódinak számítanak manapság, a rendezőnek és főszereplőt játszó Branagh-nak sikerült Christie történetét a 21. századba átültetnie, kihasználni a mesés helyszíneket, és Poirot sokszínűségét, és a főszereplő szórakoztató furcsaságaival sikerült a sajátjává tenni. Nem kérdés, hogy ha valaki igazán szereti ezeket a filmeket és a karaktert, akkor az maga Kenneth Branagh. Úgy tűnt, hogy ez lehet Poirot kalandjának a vége, amire a film elején is kaptunk utalást (ahogy nyugdíjba vonult detektívet bemutatják), ám a befejezés már azt sugallja, hogy bármi következhet ezután, mert Poirotnak esze ágában sincs nyugdíjba vonulni.
Szólj hozzá!