A Csillagok háborúja mellett George Lucas második legnagyobb alkotása az Indiana Jones-sorozat, melyet barátjával és mentorával, Steven Spielberggel közösen hoztak létre. A filmsorozat kultikus első három részét 2008-ban egy sokkal kritikusabb reakciókat kiváltó negyedik rész követte. Mikor 2012-ben a Disney felvásárolta a Lucasfilmet, bejelentették, a Star Wars filmes világának bővítése mellett Indiana Jones is visszatér még egy utolsó kalandra. Közel 11 évvel később elérkezett ez a pillanat, a rendezői székben pedig a széria történetében először James Mangold foglalt helyet, akit legtöbben a 2013-as Farkas, illetve a 2017-es Logan – Farkas című filmből ismerhetnek, de az ő nevéhez köthető Az aszfalt királyai című film is melyet összesen 4 Oscarra jelöltek, ebből kettőt el is hozott. Az Indiana Jones és a sors tárcsája esetében igencsak nehéz helyzetből indult, hiszen a szakma egyik legismertebb és legsikeresebb alakjától vette át a stafétát.
Az immár ötödik, és elméletileg utolsó Indiana Jones -film egy kiöregedett, nyugdíjba vonulása előtt álló Jones professzort követ, akinek sorsa meglehetősen tragikusan alakult A kristálykoponya királysága eseményei óta. Az utóbbi évek blockbuster filmjeiben már-már klisés trópussá vált a fiatalkorukban lelkes, bátor hősök depressziós öregként való ábrázolása, ami viszont (ha a nézőnek nem megy el már itt a kedve az egésztől) lehetőséget nyit egy újabb, utolsó nagy karakterfejlődés ábrázolására. Ez utóbbi ebben a filmben is jelen van, ráadásul meglehetősen szívmelengető módon. Nem is igazán jellemfejlődésről, hanem inkább érzelmi továbblépésről van szó. Erre a motívumra jó eséllyel azért is szükség lehetett, hogy meg lehessen magyarázni Indy megváltozott életkörülményeit a legutóbbi epizód befejezése óta. Ezzel valamelyest az is lehetett a cél, hogy kiköszörüljék a csorbát A kristálykoponya királyságát ért kritikákkal kapcsolatban, és elkerüljék azon elemek visszatérését ebben a részben, melyek nem arattak osztatlan sikert.
Mindig veszélyes terep az, mikor egy filmsorozat sokadik része egy a széria rajongói által kevésbé kedvelt korábbi darabját próbálja foltozgatni, főleg akkor, ha ennek hangot is ad. Nem egyszer és nem kétszer fordult elő akár a közelmúltban is, hogy ez éppen a visszájára sült el, és annak a bizonyos testrésznek a méregetéséből egy még nagyobb pofára esés következett. Szerencsére ez a film nem szenved ettől a problémától. Nagyon simán és hihető módon szabadítja meg magát a legutóbbi rész által ráhagyományozott nehezékektől, de egy pillanatig sem próbálja tagadni azok létezését.
Indy útitársa legújabb kalandjában nem más, mint keresztlánya, a Phoebe Waller-Bridge által alakított Helena Shaw. Előzetesen kicsit féltem attól, hogy Helena a mai filmekben annyira sűrűn előforduló „erős női karakter” lesz, aki majd háttérbe szorítja Harrison Ford figuráját. Szerencsére azonban egyáltalán nem erről van szó. Indy mindvégig egy amolyan mentorfiguraként van jelen a lány mellett, aki próbálja a megfelelő ösvényre terelni őt. Helena sok szempontból gyakorlatilag Indiana Jones ellentéte, ami rengeteg súrlódást okoz kettejük között, a film végére viszont megtanulnak együttműködni a közös cél érdekében. Kettejük dinamikája nem világmegváltó, de alapjaiban véve szórakoztató. A csúnya gonosz náci szerepében ezúttal Mads Mikkelsen tetszeleg, aki, ahogyan tőle már várni lehet, több mint korrekt munkát végzett. Habár karaktere nem túl sok dimenzióval rendelkezik, mindig nagyon szórakoztató a képernyőn látni. Pontos motivációja egészen a film végéig titok marad, ám egy remek fordulatot rejt magában.
A film összességében számtalanszor Az ébredő Erőt juttatta eszembe. A cselekmény során számos alkalommal kerülnek elő olyan személyek, tárgyak, vagy akár szituációk és snittek is, melyek a régi filmekre emlékeztetnek bennünket. A különbség annyi, hogy amíg Az ébredő Erő még a történet fő mozzanataiban is gyakorlatilag a Csillagok háborúja remake-je, itt egy meglehetősen eredeti sztorit kapunk, meghintve itt-ott olyan elemekkel, ami mosolyt csal majd a rajongók arcára. Lényegében mindegyik korábbi Indiana Jones filmből magával hoz valamit, legyen az egy konkrét utalás, vagy csak egy tematikai hasonlóság. A film az előzetesben is látott flashback szekvenciával indul, mely egyszerre a film egyik legerősebb és leggyengébb része. A hangulat nagyon erős és talán a CGI-al való megfiatalítás is itt sikerült a legjobban, a Lucasfilm produkciói közül legalábbis mindenképpen. Ugyanakkor van néhány logikai szempontból meglehetősen meredek lépés a film nyitányában, ami A kristálykoponya királyságának hírhedt hűtőszekrényes jelenetével is vetekszik.
A problémák közé tartozik a film hossza is. Nagyon elhúzottnak érződik néhány ponton a cselekmény. Különösen a közepe tájékán ül le nagyon a tempó (még ebben is hasonlít a Star Wars-folytatástrilógia hetedik részére), legalább 10-15 percet mindenképp lehetett volna ezen a részen kurtítani. Az akciójelenetek zömében jól néznek ki, habár az ILM ez esetben sem muzsikált a legjobban és a vizuális effektek néhány helyen hagynak némi kívánnivalót maguk után (már amikor látunk belőlük valamit). Rengeteg üldözéses szekvencia van a filmben, melyeknek a furcsasága, hogy kicsit talán túl gyorsnak érződnek. Csak hogy a Lucasfilm produkcióinál maradjunk, a Boba Fett könyve harmadik epizódjának motoros üldözéséhez tudnám hasonlítani, csak éppen fordítva. Amíg az a hajsza rendkívül lassúnak tűnt ahhoz képest, mint amilyennek érződnie kellene, itt furcsa módon minden túl gyorsnak hatott.
A film zárása egy remek csavar, ám egyben hatalmas agymenés is, ami már előre látom, hogy sokaknak nem feltétlenül fogja elnyerni a tetszését. Én viszont imádtam ezt a szekvenciát, nagyon érdekes volt látni két ennyire különböző világ találkozását, kreatívnak tartottam, csakúgy, mint a tárcsa valódi rendeltetését. Az utolsó jelenetsor pedig egy igencsak érzékeny búcsú, mely alatt férfiasan bevallom, egy könnycseppet is elmorzsoltam.
Egy pár szót mindenképp érdemes szólni a zenéről is, mely szintén párhuzamba vonható valamelyest az új Star Wars-filmekkel. John Williams természetesen itt is összetéveszthetetlen hangulatot teremt, viszont a klasszikus dallamok felcsendülésén túl a soundtrack többi része nem igazán emlékezetes. Ebbéli véleményem változásának jogát persze a film többszöri megnézéséig fenntartom.
VERDIKT
Összességében véve továbbra is elmondható, hogy az Indiana Jones-széria legjobb lezárása Az utolsó kereszteslovag lett volna, ahhoz kétség sem férhet. James Mangold nem egy Steven Spielberg, de mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaadja az eredeti filmek hangulatát. Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, mikor kifelé sétáltam a teremből, az az volt, hogy ha már elkészült az a bizonyos negyedik rész, ahhoz képest ez mindenképp egy méltóbb lezárása volt a szériának. Természetesen a klasszikus filmhármashoz, különösképp az első és a harmadik részhez nem érhet fel A sors tárcsája, de ettől függetlenül egy szórakoztató és korrekt kalandfilm, illetve érzelmes búcsú a karaktertől.
Szólj hozzá!