A 2018-as Pókember: Irány a pókverzum egy rendkívül kellemes meglepetés volt attól a Sony Pictures Animation stúdiótól, akiknek filmográfiája különösen az azt megelőző években meglehetősen távol állt a fényestől olyan produkciókkal, mint például Az Emoji-film. Az Irány a Pókverzum azonban olyannyira jól sikerült, hogy sokan azonnal a legjobb Pókember mozifilmnek kiáltották, egyébként teljesen megalapozottan. A folytatás, A pókverzumon át pedig nem csak, hogy felér elődjéhez, rá is tesz egy lapáttal az első filmben felvezetett koncepciókra.
Míg az első részben egyértelműen az újonc Póki, Miles Morales kapta a főszerepet, a folytatásban gyakorlatilag vele egy szintre emelkedik Gwen-Pók karaktere, ami már a film nyitányában egyértelművé válik. Habár már az első film is engedett némi betekintést a hátterébe, a folytatás nagyon sokat mélyít a karakteren, főleg apjával való kapcsolatának bemutatása révén.
Rajta kívül az első részben látott alternatív Pókemberek zöme a háttérbe szorul, csak egy-egy rövid képkocka erejéig láthatjuk őket, ellenben szerveződik egy új csapat, mely szintén rendkívül változatos és szerethető karakterekből áll. Pavitr Prabhakar, az indiai Pókember remek comic-relief karakter, a maga tökéletes életével és az azzal együtt járó idilli könnyedséggel. Hobart Brown, becenevén Hobie, avagy Spider-Punk is rendkívül szórakoztató volt, ahogy minden szituációt a maga anarchista világlátásának feleltet meg, cselekedeteiből viszont egyértelműen kitűnik, hogy helyén van a szíve.
Ugyanakkor, ahogy az előzetesekben is láthattuk, ezen a központi sleppen kívül még számos más Pókember is tiszteletét teszi a filmben, ismertebb karakterektől a legabszurdabbakig egyaránt. A képregények rajongói számos alkalommal fognak Leonardo DiCaprióhoz hasonlóan előrébb dőlni ültükben és a vászonra/képernyőre mutatni, ugyanis rengeteg kisebb-nagyobb utalás és remek poénok épülnek a különböző alternatív Pókemberekre. De ha valaki nem is követi Pókfej kalandjait a füzetek lapjain, a filmek kedvelőinek is számos easter-egget tartogat A pókverzumon át.
Az alternatív Pókik közül a legfontosabb, ahogyan arra az előző rész stáblistás jelenete után számítani lehetett, egyértelműen Miguel O’Hara, avagy a 2099-es Pókember. Neki is egész pontosan egy alternatív változata, a története nem teljesen egyezik meg azzal, amit a képregényekben olvashattunk. Ezt maga a film is érzékelteti azzal, hogy az ő univerzuma más számot kapott, mint a képregényes 2099-es világ. Miguel az egész Pókemberek közötti együttműködés mozgatórugója, mely a szokásosnál is nagyobb erőt, még nagyobb felelősséget rakott a nyakába. Ez a hatalmas felelősség viszont elég rendesen megtépázta az ítélőképességét, és olyan dolgokat vár el társaitól, ami alapvetően szembe megy mindazzal, amit ezen hősöknek képviselnie kellene. Amolyan machiavellista, a cél szentesíti eszközt hozzáállást tanúsít, melyet a többiek jórészt kérdés nélkül elfogadnak. Ezt alapjaiban véve csak Miles veszi észre, aminek mentén konfliktusba keveredik a „góréval”. Főhősünknek ezen felül egy másik, meglehetősen komoly revelációval is dűlőre kell jutnia, mely a puszta létezését kérdőjelezi meg, és egy olyan világba jut el általa, mely sajátjának sötét, torz tükörképe.
Habár a film bonyodalmát nem annyira egy személy, sokkal inkább egy szituáció okozza, egy jelentősebb antagonistáról (amennyiben Miguelt nem tekintjük annak) mégis csak beszélhetünk, ez pedig Folt. Érdekes és Pókemberhez szorosan kapcsolódó háttérsztorit kapott, ami viszont különösen tetszett, hogy mennyire önironikus volt a karakter kidolgozottsága. Az, ahogy megsértődött azon, mikor csak „a hét gonosztevőjének nevezték”, és több akart lenni ennél, miközben a képregényekben valóban egy tipikus, egyfüzetes ellenlábasról van szó, aki megjelenik, legyőzik, majd egy darabig nem látjuk többé. Ezen felül a karakter vizuális megvalósítása is remek volt, meglehetősen alacsony jelentősége mellett én már a képregényben is egy nagyon kreatív koncepciónak tartottam ezt a figurát.
Az egyedüli negatívum, amit fel lehet hozni a filmmel kapcsolatban az egy olyan dolog, mely módszeresen előfordul az alternatív valóságokkal, esetleg időutazással foglalkozó történetekben, ez pedig a szabályrendszernek a bizonyos fokú következetlensége. Ezeken a dolgokon nem érdemes túl sokat agyalni, mert eléggé elveszi a film élvezeti értékét, ami egyébként egy rendkívül érzelmes és izgalmas történetet mesél el, ha egyszerűen csak elfogadjuk az események ok-okozati egymásutániságát. Ezen felül azt sem érdemes elfelejteni, hogy hátra van még egy harmadik film is, mely, ha minden igaz lezárja majd a történetet, és jó eséllyel a nyitva maradt kérdésekre is választ ad.
A filmet már eredetileg is úgy harangozták be, mint egy kétrészes történet első fele, így a tájékozottabb nézőknek minden bizonnyal nem okoz nagy meglepetést, hogy a történet egy cliffhangerrel ér véget. Ez azonban egyáltalán nem az a fajta cliffhanger, ahol az ember átejtve érzi magát, sokkal inkább olyan, hogy alig várjuk a folytatást, mert a kialakult status quo rengeteg potenciált hordoz magában a lezárás tekintetében. Mivel ténylegesen egy hosszabb sztori első felét láthattuk, így arra fel kell készülni, hogy a film nagyjából első kétharmada főként expozícióként szolgál. Ez ugyanakkor egy percig sem unalmas, rendkívül pörgős, mégis jobbnál jobb karakter pillanatok tarkítják.
VERDIKT
A Pókember: A pókverzumon át tehát méltó folytatása a 2018-as első résznek, mely amellett, hogy elmélyíti az első részben megismert fő karaktereket, új, ugyanannyira szerethető figurákat is megismertet a nézővel. A multiverzum koncepcióját olyan módon aknázza ki, mely után az MCU-ból kiábránduló rajongók mind a tíz ujjukat megnyalják majd, és mind a képregények, mind a korábbi Pókember-filmek rajongói számos izgalmas kis meglepetéssel találkozhatnak. Az univerzumok egymáshoz való viszonyán ugyanakkor jobb, ha nem kezdünk el különösebben agyalni, mert elég hamar beletörik majd a bicskánk, és könnyen szétesik az egyébként magával ragadó történet.
Szólj hozzá!