Érdekes karriert futott be eddig Colin Trevorrow, a 2015-ös Jurassic World “rendezőzsenije”. Miután az említett mozi több, mint egy milliárd dollárt hozott a konyhára, a rendezőt szinte rögtön felkapta Hollywood szele, és beválasztották a három direktor egyikévé, akik az új Star Wars-trilógián dolgozhatnak. Ekkoriban Trevorrow még azt hangoztatta, hogy ő bizony többet nem térne vissza a Jurassic-filmekhez, hiszen ezt csak “egyszer kell megélni”, aztán érdemes továbbállni, hagyni másoknak is lehetőséget. Így is tett, a második részt, a Jurassic World: Bukott birodalmat már J. A. Bayona jegyezte, Trevorrow pusztán íróként és producerként volt jelen.
Ahogy azonban teltek a hónapok, és nőtt a direktor renoméja, úgy nőtt az önbizalma is, legalábbis a róla szóló pletykák alapján. Itt-ott emlegették a nehéz személyiségét és a hatalmas elbizakodottságát, ami már a kezdetektől megnehezítette az együttműködést egy olyan behemóton, mint a Star Wars záró epizódja. A pletykákat Trevorrow egy filmmel bizonyította be, a The Book of Henry-vel, amit a kritikák, meg úgy en bloc az egész filmes ipar olyan szinten a földbe taposott, hogy már-már személyes sértésnek vették a puszta létezését is. Nos, igen, a film megérdemli az összes rádobott szemetet, hiszen iszonyúan félresikerült, kibicsaklott alkotás. De most nem ezért vagyunk itt.
Sokkal inkább arról kell beszélnünk, hogy a film után a rendezőt sajnos elbocsátották a Star Wars-tól és hatalmas meglepetésre a Jurassic World már nem puszta egyszeri élmény számára, hanem sokkal impozánsabb lehetőség lett az elmúlt idő eseményeinek szemszögéből. Persze mindez csak spekuláció, az események és az újságcikkek puzzleként való összerakása. Viszont a legújabb Jurassic World-film színtiszta bizonyíték az összes fentebb leírt történésre: a “film” egy újabb lépcsőfok Trevorrow mélybe zúgó pályáján. Egy felfuvalkodott, önbizalommal teli, üres katyvasz. Nem az a fajta film, amit meg kell nézni, mert szórakoztat, annyira buta és gagyi, hanem az, amit már útközben feladsz, mert semmi értelme az egésznek, és csak azon töprengsz egy óra után, hogy miért is fizetted ki a mozijegyet.
A történetről legyen elég annyi, hogy az előző rész elején belengetett ígérettel, miszerint a dinoszauruszok kiszabadultak, és most köztünk élnek, nem kezdenek semmit. Újra kitérnek rá, pár percet foglalkoznak vele, majd áteveznek egy teljesen mondvacsinált, mindenféle feszültséget nélkülöző, didaktikus szálra óriás sáskákról, akik veszélyeztetik a Föld egyensúlyát. Nyilvánvalóan kellett valamilyen erőltetett sztori, amivel visszahozzák a régi arcokat, de ezt sokkal elegánsabban és kevésbé érdektelenül is meg lehetett volna oldani.
A másik szálon folytatjuk Owen (Chris Pratt) és Claire (Bryce Dallas Howard) történetét, a kis klónlánnyal egyetemben, akit szintén az előző részben fedtek fel. Ebben a vonalban még lenne némi érzelem és érdekfeszítő alapanyag, amit lehetne követni, sőt, némi feszültséget is ad az egész kiruccanásnak – de Trevorrow ezt is nagyon hamar ejti, és inkább újra bezárja az összes karaktert egy “park”-ba, ahol dínók elől kell menekülniük. És ennyi. Ennyi volt a sztori.
Sokan felnéztek, amikor bejelentették, hogy az új szereplők mellett visszatérnek az eredeti franchise három arca, Saim Neill, Jeff Goldlum és Laura Dern. A rendező fogadkozott, hogy okkal hozzák vissza őket, és nem egysoros mondanivalójuk lesz. Bár a történetből valóban kivették a részüket, de inkább csak azért hozták vissza a régi karaktereket, hogy elmondják azokat a mondatokat, amiket az örök klasszikus 1993-as filmben hallottunk. Kár volt kihagyni egy ilyen ziccert, sokkal több volt ebben, ahogy a sztoriban is.
Persze van még mit más is – kiruccanunk egy-két helyre dínók elől menekülni olyannyira összekuszált és értelmetlen, logikátlan okokból, hogy már a film alatt sem értettem igazán, nemhogy itt fel tudjam idézni. Van még itt régóta elfelejtett karakter is (emlékszel a fickóra, akit Nedry átvert az első részben? Akiből már meme is lett? Na itt ő a főgonosz), mindenféle fan service, dínók alig-alig, futás, sikoltozás, és szinte nulla kémia, vagy feszültség a karakterek között. Minden úgy ér véget, ahogyan azt gondoltuk – vagy sokkal inkább kifullad, mire leperegnek a vásznon a nevek.
Az akciójeleneteknek nincs dinamikája és tétje. Nincs kiért izgulnunk, és követni is nehéz, hogy tulajdonképpen mi is történik. Unalomig ismételt paneleket puffogtatnak az írók újfent – majdnem bekap a dínó, majdnem tudja, hol vagy, de utolsó pillanatban megmenekülsz (kivéve ha gonosz vagy). Mire elérünk a film feléig, addigra már nem is figyelünk a történetre, és nem is akarjuk azt követni, elvesztettük a fonalat. Talán éppen ezt érezte Trevorrow is, és ezért dobott be minket újra a parkba, kb. feladva az egész próbálkozást.
VERDIKT
A film egyszerre túlzsúfolt és kevés. A történetszálak külön nem elegek, hogy lekössenek, viszont együtt meg kioltják egymást, és fojtogatóvá tesznek egy olyan filmet, amit élveznünk kellene. S lehet, hogy sokan élvezték is, ugyanis a mű nagyon jól teljesít a mozispénztáraknál, szinte 100%-ban bebiztosítva, hogy itt bizony lesz folytatás. Én csak abban reménykedem nagyon, hogy ha lesz is, akkor Trevorrownak köze sem lesz hozzá (de máshoz sem). Viszont ezen a ponton jobb lenne, ha pusztán elengednénk ezt a sorozatot, és hagynánk békében nyugodni, mert már ez az epizód is egy kifordított, meggyalázott Frankenstein-tákolmány volt, semmi több.
Szólj hozzá!