Hát akkor ki lehet mondani: a Horizon: Forbidden West jött, látott, és győzött. És igen, ha valaki csak a rövid verzióra kíváncsi, akkor azt nagyon hamar és nagyon röviden össze tudom foglalni. A Sony mindig igyekszik törekedni egyfajta minőségre a single player játékok világában, egy olyan lécre, amit csak saját maguk tudnak megugrani, játékról játékra. Ki is tehát a legnagyobb ellenfele, a legnagyobb ellensége a Sonynak? Saját maga, és a céghez támasztott elvárások.
Eddig nagyon jól sikerült venni az akadályokat a csapatnak, és úgy tűnik, most is bebizonyosodott a már nevetségesen, fájdalmasan magabiztos hozzáállásuk. A Horizon második része ugyanis minden reményünket valóra váltja, amit egy folytatással szemben felállíthatunk – a játék összes hiányos pontja ezúttal kijavításra került, új elemeket köszönthetünk mind történet, mind játékmenet szempontjából, a régebben problémás részek most kisimultak, a látvány pedig (hiába hihetetlen, de) ezúttal is lélegzetelállítóbb és valósághűbb. Tehát ha valaki arra keresi a választ, hogy érdemes-e beruházni a játékra, akkor a válasz egyértelmű igen.
Azt is meg kell válaszolnunk, hogy a PS4-es, vagy a PS5-ös verzió az, ami felé inkább orientálódnunk kell. Én összességében mindenképpen azt ajánlom, hogy ha még nincs is meg a még mindig nehezen beszerezhető PS5-ünk, mindenképpen várjuk meg vele a játék elkezdését. Hiszen bár a két verzió között nem érezhető annyira nagy különbség, az viszont egyértelmű, hogy a PS5-ös verzió az, ahol a leginkább virágozhat a játék, és ki tud bontakozni teljes gyönyörű valójában. Minden egyes apró részlet, particle, a csodálatos fényeffektusok, a tükörsima 60fps sebesség olyan szintű adalékai a játéknak, ami mellett képtelenség elmenni szó nélkül. Persze, PS4-en is élvezhető a program, viszont itt érezhetően le kellett csapkodni nagyon sok dolgot a végső élményből, így aki tud várni, az még legyen türelmes. Aki pedig képtelen erre, annak sem kell túlzottan aggódnia, hiszen az élmény mindkét konzolon megvan – csak a régebbi vason nem annyira átütő, de szerintem ez várható volt.
És akkor térjünk rá a lényegre, vagy a hosszabb verzióra, ugyanis ha valamibe bele akarunk kötni, akkor arra is lesz lehetőségünk azért (bár valamennyire megpróbáljuk visszafogni magunkat). A legerősebb része a játéknak ezúttal a történet, mely bár az első részben is kiemelkedő volt, viszont a főküldetések egyhangúsága, és a történet sokszor rejtélyes túlbonyolítottsága valamelyest megtörte annak a természetes folyását. Mindez már nem igaz a második részre nézve – a sztori már a kezdetektől vesz egy kellemes, hard science-fiction fordulatot. Egy olyasfajtát, ami miatt képtelenség bármit is elárulni a történetből, mindamellett óriási hiba lenne, így legyen elég pontosan annyi, amennyit a játék dobozán is elolvashatunk. A korai fordulatok után aztán egy percig sem ül le a lendület, egymást követik az összetettebbnél összetettebb, izgalmas küldetések, melyek természetesen, az előző rész gyerekbetegségeit és kis ügyetlenségét levetkőzve, folyékonyan sodródnak, figyelmünket végig fenntartva. Ha másért nem is, ezért már érdemes bepróbálni a játékot.
Ezúttal a mellékküldetések is szerves részei a történetnek – nem szükséges őket végigvinnünk, de általuk a főküldetések és a törzsek gazdagabbak lesznek, jobban megismerjük őket. Sőt, sokszor új karakterekkel találkozhatunk bennük, vagy éppen a meglévőket árnyalják majd ezek a kis szösszenetek, melyek ezúttal a statikus kamera helyett rendes kis átvezető videókat kaptak, izgalmasabbá téve őket. Arról pedig nem is beszélve, hogy minden egyes ilyen szál egy új fegyverhez, vagy értékes item-hez vezet majd. Márpedig ezekre minden alkalommal nagy szükségünk lesz.
A játék talán legfontosabb részei ugyanis, a felfedezés és a harcrendszer ezúttal jóval összetettebb. Bár nem kapunk olyan kalandozási lehetőségeket, mint a Breath of the Wild-ban, hisz nem mászhatunk meg minden hegyoldalt és fát, a mozgási lehetőségeink jóval kiterjedtebbek lettek. A focus-ra rákattintva azonnal feltűnik előttünk az összes olyan sziklakiszögellés, amit meg tudunk mászni, amely szerintem egy nagyon okos megoldása a történetbeli hitelesség és a játékmenetbeli praktikusság szakadékának áthidalására. Felfedezéseink során gyűjtögethetünk, részt vehetünk versenyekben, és különféle szerződéseket is elfogadhatunk. Azonban ezek sohasem öncélúak, olyan módon mint mondjuk az Assassin’s Creed játékoktól megszokhattuk. A melléktevékenységek nem azért vannak a játékban, hogy csinálhassunk valamit. Minden egyes tevékenység hozzátesz a végleges élményhez, ad valamit, kiegészíti azt. Ha végig akarunk suhanni a főtörténeten, megtehetjük természetesen – azonban mondanom sem kell, hogy jóval nehezebb dolgunk lesz, és sok nagyon igazán dologból maradunk ki.
A fejlesztők a harcrendszert is teljesen átgondolták. Ezúttal már nem csak emberek, vagy roboszörnyek ellen vehetjük fel a kesztyűt, hanem egyszerre mindkettejük ellen – itt bizony már vannak dínólovasaink, akiket különféle taktikák alapján szedhetünk le hátasukról. A robotoknak lettek gyengeségeik, melyeken különféle fegyverek, skillek és kombinációik segítségével kerekedhetünk felül. Ez az újítás, bár alapvető és egyszerű, mégis nagyon komplexszé és élvezetessé teszi a lehető legkisebb találkozásokat is bármelyik ellenféllel. S bár nagyon hamar kiképezhetjük magunkat egy valódi, legyőzhetetlen terminátorrá, mégsem érezzük sohasem azt, hogy túlzottan erősek lennénk. Ha egy percig nem figyelünk oda, azonnal elveszítjük a csatát, bármennyire is legyünk erősek – ha viszont okosak vagyunk, és jól használjuk ki a lehetőségeinket és az ellenfél gyengeségeit, valóban úgy érezhetjük magunkat, mint egy legyőzhetetlen, posztapokaliptikus vadász-harcos. Kell ennél több?
Bár a Horizon második része nagyon-nagyon sok mindent javított, azért mégis csak van valami, ami hiányzik – a frissesség érzése. Igen, az új terület, a Tiltott Nyugat változatos, gyönyörű és izgalmas, azonban összességében úgy érződik, mintha a játék egy amolyan 2.0-ás verziója lenne az előzőnek, semmint egy vadhúj, PS5-re rittyentett folytatás. Sokszor még a HUD elemek is ugyanazok maradtak, kevés az igazi újítás, az igazi forradalom, minden sokkal inkább csak tökéletesedett. Hallgattak a rajongókra, kijavították a hibákat, és polírozták az első rész receptjét – viszont a finomítások mellett a recept ugyanaz maradt. Ami nem baj, hiszen már az alap koncepció is zseniális volt, az első rész pedig egy igazán kiváló játék. Azonban akik valami újra vágynak, lehet, hogy icipicit csalódni fognak. Ugyanez igaz a játék látványvilágára, ami bár gyönyörű, érezhetően visszafogja az a tény, hogy még PS4-en is el kellett futnia, hogy mindenki ki legyen elégítve.
VERDIKT
Mindezek azonban csak apró kötekedések – a Horizon: Forbidden West a legvadabb elképzeléseinket is valóra váltja. Egy igazán kiváló, tökéletesre csiszolt játékprogram, mely után az első részt valószínűleg sohasem akarjuk majd többet elővenni. Kicsit Assassin’s Creed 2, kicsit Mass Effect 2. Egy már meglévő recept lett tökéletesítve, hallgatva a rajongókra, újra bebizonyítva, hogy ha single player exkluzívokról van szó, akkor a Sony igazán erős és majdnem legyőzhetetlen. Kíváncsian várjuk a folytatást, de belegondolni sem merünk, mi vár ránk, ha a kezdés ennyire erősre sikerült.
Szólj hozzá!