Adam McKay valahogy napjaink fontos és nem utolsósorban vicces megmondóembere lett. Ami azért is érdekes, hiszen karrierjének legelső szakaszában korántsem úgy tekintettünk rá, mint aki politikai és pénzügyi tanácsokkal fog bennünket ellátni a későbbiekben. Nem, McKay-t sokkal inkább érdekelte az abszurd humor, s az olyan alkotásaival, mint A híres Ron Burgundy legendája, a Tesó-Tusa, vagy éppen a Taplógáz egy sajátos, sokszor idegesítő, mégis összetett, szerethető és a végtelenségig idióta filmvígjátékos stílust hozott össze.
A vígjáték két főszereplője Kate Dibiasky és Randall Mindy, akiket az Oscar-díjazott Jennifer Lawrence és Leonardi DiCaprio játszik. Két csillagászról van szó, akiket nem vesznek komolyan ebben a feje tetejére állt amerikai nagyvilágban, azonban most a világnak nagyobb szüksége van rájuk, mint bármikor. Felfedeznek egy üstököst, ami egyenesen a Föld felé tart, és minden bizonnyal be fog csapódni, sőt elhozza a világvégét, kiírtja az emberiséget, ha nem teszünk valamit ellen. Kezdetben nem sokat adnak főhőseink szavára, pedig mindent megtesznek, hogy felhívják a világ figyelmét a veszélyre, azonban a társadalom nem akar hinni nekik, hogy megtörténhet az armageddon. Kate és Randall a médiától kér segítséget, de természetesen ehhez a politikusoknak is lesz egy-két szavuk.
Ha jobban megvizsgáljuk a darabokat, akkor talán mégsem annyira meglepő az imázsváltás: elvégre az összes fent felsorolt tulajdonság elmondható a legújabb filmjeiről is, kiváltképp a Ne nézz fel! című filmről. Ami azonban már akkor is megosztóvá tette a humoristát, most még égetőbb problémákat hoz fel. Nevezetesen: hogyan lehet egyszerre élvezni valami intellektuálisat, ami egyszerre beszél hozzánk és néz le bennünket, miközben maga sem tudja eldönteni, hogy infantilis vagy egészen okos szeretne lenni. Egyáltalán, akar-e döntést hozni, vagy tőlünk várja el, hogy meghozzuk azt helyette, és a “szemünkkel szavazzunk”?
A jelen film is ugyanazzal a skizofréniával küszködik, mint az összes többi McKay mű. Míg azonban ez elfogadhatóbb volt a korai mozikban, hiszen az intellektus jelenléte csak felerősítette az idiotizmust, ami a karakterekből áradt, itt azonban ez félreviszi a darabot, és cselekvésképtelenné teszi azt. Adott ugyanis egy illusztris szereplőgárda (tényleg mindenki itt van, Timothée Chalamet fiatal sztártól kezdve, Meryl Streep-en át egészen Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio duójáig), ami már a kezdetektől jelzi a rendező státuszát Hollywoodban, valamint a projekt fennköltségét, összetettségét és presztízsét – a Netflix stábja az egyik legnagyobb büdzséből dolgozott. Ezek a szép és híres, elismert sztárok karöltve McKay-jel prédikálnak nekünk az emberek és a kormányok idiotizmusáról, ismert történeteket játszanak le újra és újra, valamiféle visszásságot keltve a nézőben. El kell ugyanis fogadnunk, hogy bennünket most kioktatnak részben a dúsgazdag hollywoodiak, részben pedig a Tesó-Tusa rendezője úgy, hogy közben ami bennünket körbevesz a mindennapokban az sokkal abszurdabb és őrültebb, mint az, amit a vásznon (vagy jelen esetben a képernyőn) látunk. Ezen az érzésen még az sem segít, hogy a film sokszor kanyarodik egy igazából szomorú, világvégét harsogó irányba, amellyel igyekszik megfigyelni a látottakat – de képtelen levetni magáról a felsőbbrendűség érzését.
A fenti probléma nem volt annyira jelen A nagy dobás, vagy Az alelnök esetében azért, mert ott McKay érzékletesen, briliánsan vágó, pikírt humorral figyelte meg az eseményeket, és közvetítette azt elénk a saját abszurditásukban. Itt azonban valami hamisról van szó, fikcióról, így ennek az abszurditásnak a bemutatása és fokozása, kiforgatása folyamatosan arra emlékeztet bennünket, hogy McKay prédikál, csak azt nem tudjuk, kinek? Aki hasonló filmeket néz, az már tudja, mi veszi körül, akit pedig nem érdekel az ilyesmi, azt nem ez a film fogja meggyőzni. Nem arról van szó, hogy nem azonosulunk, vagy értünk egyet a látottakkal – hanem arról, hogy a csapat morális felsőbbrendűséget vállal egy fikciós történetben, ami nagyon sokat ront a végeredmény minőségén. Pedig ért ő ehhez, azonban kulcs volt most az, hogy nem valós eseményeket dolgozott fel: a választás felerősítette a hiányosságokat.
VERDIKT
A Ne nézz fel! éppen ezért nem működik úgy, ahogy kellene. Vagyis, pontosabb azt mondani, hogy a nézőre van bízva, mennyire fog működni számára: ez pedig attól fog függeni, hogy mennyire nyitott arra, hogy Hollywood és McKay oktassa ki őt a világ jelenlegi állásáról. Ugyanúgy, mint a vígjátékos próbálkozásai, itt is kétélű a végeredmény, és a film élvezeti értéke attól fog függeni, hogy mennyire vagyunk befogadóak erre a fajta humorra. Akárhogyan is, ezúttal túlzottan erőszakos lett a magyarázás és a világvége hangulat: olyannyira, hogy közben egy igazán élvezetes és fanyar szatíra lett eltemetve alá.
Szólj hozzá!