Stranger Things: 1985 krónikái 2. évad – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

1985-ben fagyos tél köszönt Hawkinsra, ami még februárban is javában tombol. A tavasz távoli hírét csupán a romantika napjának közeledte jelzi, na meg a hirtelen városszerte felbukkanó gyönyörű, világító virágok. És miből lehetne gyorsan pénzt csinálni, amikor mindenki valami széppel akarja meglepni a választottját? Hát demovirágokból. Merthogy hamar kiderül, hogy Mike nem akármilyen növényre bukkant az erdőben, ennek fogai vannak, na meg laknak is benne valamik, amik elkezdenek táplálkozni a város lakóiból. Na és ne feledkezzünk meg arról, akit szolgálnak, mert ezúttal egy szellem, egy meglehetősen menőre sikeredett lics vadászik a csapatra.

Figyelem! A cikkben enyhe SPOILER olvasható.

Kövess minket Facebookon is!

Az első évad cliffhangere után egyértelmű volt (na meg az anyasorozatból), hogy a virágok, s rajtuk keresztül Hordak vagy épp az Elmenyúzó, még nem végeztek Hawkinsszal. Újra megpróbálják, ezúttal a túlvilágról. Az évad ugyanis a szellem tematikát aknázza ki teljes mértékben, ez viszont azt jelenti, hogy Hordak egyévados főgonosz volt. Helyére érkezik a hasonlóan megkapó lics, s egyébként már az is derűre ad okot, hogy így tíz év után még új lényekkel lehet bővíteni a lore-t. Aki kétkedett az előzetes alapján a szellem-témában: ez az, ami miatt az évad jóformán lelket kap. Nagyon másba nem kapaszkodhatunk, mint az új barátunkba, aki az első két percben megadja a zseniális alaphangot. Csak sajnos a végére ő is kifullad.

Hála neki végigmegyünk a Kopógószellem-féle filmek teljes skáláján, tartanak szeánszt, van egy rejtélyes múltbéli gyilkosság, természetfeletti események sora reptet mindent mindenfele, kiszívják emberek lelkét és hasonlók, de azért persze 12-es korhatárral (ami bőven magasabb, mint a határtalan első évadé) nem fordulnak át Az ördögűzőbe. A lics marha karakteres megjelenésre, de végül őszintén, a kiléte inkább elvesz belőle, mint hozzáad. Az, hogy hogyan jutott át a mi világunkba kapu nélkül is ötletes lett (és persze felvet kérdéseket), ahogy az egész ténykedése megint a D&D-re épít. A virágokban lakó kis lények segítik, hogy aztán az évad végére eldobjuk a szellemesdit, és átcsapjunk A Gyűrűk Urába, ugyanis ő fizikailag is szeretne manifesztálódni, ezért kb. 20 méteres ent lesz belőle.

Na ezen a ponton kicsit félremegy a tematika, az utolsó másfél részre legalábbis eléggé megtörik ezzel az alaphangulatot. Lényegében az első évad végéhez hasonlóan átmegyünk egy kaiju harcba, csakhogy ott folyamatosan fejődött Hordak, itt pedig végig szellemekkel harcolnak, és úgy nagyjából két résszel ezelőttig nem is utalnak másra. Persze a magyarázat és a kettő közti híd adott lesz, de valahogy mégis maradhatott volna a lics is a fináléra. A lények ráadásul sokkal karakteresebbek mindig, mint az évadokon átívelő érdektelen emberi gonoszunk, így ez kissé elveszi az élét a dolognak. A másik probléma az entünkkel, hogy Hordakkal legalább a föld alatt küzdöttek, de ezt a valamit mégis hogy a fenébe nem látja senki egész Hawkinsban, miközben amúgy lángol a város. Azt senki sem említette anno a harmadik évadban, hogy a kimaradt fél évben lényegében lejátszódott az Apokalipszis most.

Persze ez volt mindig is a hétvégi matinés sorozatok bája: a gyerekek az egyetlen akadály valami hihetetlen fenyegető és világrombóló, és a szeretteik között. Ezt sosem lehet megunni, Dustin el is mondja úgy három részenként, és jól is áll neki épp ebből kiindulva, csak itt az anyasorozat által megalapozott idővonalban fura. Az első évad után Eric Robles rendező végül kicsit finomított korábbi dolgaikon, s elárulta, hogy amolyan soft-kánonként kellene kezelni ezt az egészet. Ez amúgy helytálló, mivel minden egyébre eléggé ügyelnek, de hát fenyegetések nélkül nem lenne sorozat, azokban meg muszáj nagyot adni. Aki alapvetően ezen túlteszi magát, az szórakozhat.

A karakterek továbbra is érdekesen vannak kezelve, nem mindig találják el a csapat reakcióit az anyasorozatból ismertek alapján. Ez Willnél a legszembetűnőbb, aki…hát nem olyan, mint ekkoriban látjuk, de lehet, hogy ez Nikkinek köszönhető, aki a harmadik évadra ugyebár eltűnik valahova. A vicces, hogy még mindig nem tűnik el, sőt érkezik még egy csapattag. Akiről később szintén nem emlékeznek meg, de már az első évadban is találkozhattunk vele: Charlie Dandridge. És meglepően szerethetővé válik igen gyorsan, főleg Dustin idegesítő dolgai mellett, akit persze megint összeraknak a volt bullyval. Charlie és a családja a városka számkivetettjei, ugyanis a felmenőjük és Samuel Hawkins alapító elég véres múltra tekintenek vissza. A Dandridge család tehát nemcsak a névadó, hanem a városka ellensége is, ami behozza az előítéletek témakörét, s a nyomozás miatt Charlie egyébként szervesebben kapcsolódik a sztoriba mint Nikki jötte múltkor. Mondjuk lassan már egész Hawkins Middle School összes évfolyama ismeri El titkát.

Nyilván az Elmenyúzó is cameózik egy pillanatra, viszont ezúttal nem kapunk cliffhangert, vagyis lehet, hogy ezzel zárulnak az animációs kalandok. Nikkinek mindkét évadban volt nem egy lehetősége kiszállni szépen (vagy amolyan Bobként kevésbé szépen) a történetből, de inkább nem kezdenek vele semmit, pedig alapvetően, ha még lenne is folytatás, akkor sem feltétlen kell ő. Eleve nem biztos, hogy minden spinoff sorozatba kell egy új eredeti karakter, pedig valamiért ezt szeretik eljátszani. Egyébként igazából jó párja Willnek, de ezúttal csak csapódik, működhetne sokkal jobban is, azon túl, hogy az első évadban kütyükkel ruházta fel a bandát, nem adtak neki semmi pluszt. Így itt inkább a nem kellre hajlanánk. Nemcsak az ő sorsát, hanem az egész dolog irányát is eldönthetnék azért: ha sokáig akarják vinni, kellene egy erősebb fő szál, ha viszont inkább egyedibb évadokra hajlanak, ahogy a koncepció is sugallja, akkor akár hagyják az összekötögetést. Ez lehetne egy egyszerű, feel good, kalandos antológiaszerűség is, vagy egy A klónok háborúja szintű kiegészítés, csakhogy itt ugye fél évről beszélünk. Az írók mindkettőt becélozták, de ez inkább árt, különösen, hogy a rajongók az ötödik évad miatt kifejezetten háklisak a megmagyarázatlan dolgokra.

Az évad rövidebb is két résszel, de ez csak pozitívum, a tempó mérföldekkel jobb az első etapénál. Karakterek terén viszont hátrány, mivel akcióból akcióba nincs igazán idő még azt a vékonyka teret is kihasználni, amit engedne a létező világ. A végére még túl is tolják, tekintve, hogy Lucas vagy épp Mike grandiózus jelenetei inkább elvesznek a kavalkádban és annál is gyorsabban oldódnak fel. Bár Mike és El egész szép ívet járnak be, ha a szellemek adják a hangulatot, akkor ők most a lelket. Nagy dolgokra persze nem lehet számítani – kapunk egy leckét a félelemről –, tartják magukat az adott keretekhez. Kivétel persze az entet.

VERDIKT

A Stranger Things: 1985 krónikái 2. évada pörgősebb, jobban adagolja magát, s mintha megtalálta volna receptjét, egyedibb, egészen addig, amíg hirtelen össze nem köti magát a saját cliffhangerével. Jobb lett volna, ha a kaiju marad a harmadik menetre, s ezúttal a lics viszi végig a főgonosz szerepét önálló entitásként, mert a szellemes hangulatot nagyon működik, amikor hagyják. És tekintve, hogy rendesen be vannak szorítva az alkotók, az ilyen ötletek lehetnek azok, amikért érdemes tovább kalandozni velük. Továbbra sincsenek tétek, a karaktereket nem igazán tudják bővíteni, de ez az az időszak, amikor a csapat még gyerekfejjel úgy igazán együtt bolondozhat, a D&D világából pedig még úgy 900 évadra telhet. Hogy minek, azt nem tudjuk, de nem is várnánk ettől világmegváltást, csak egyszerű szórakozást.