Stranger Things: 1985 krónikái – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Még alig vettünk búcsút Hawkins városától, máris visszavár: megérkezett az első Stranger Things-spin-off (ha a darabot most nem számoljuk). 1985-ben fagyos tél köszönt Hawkinsra. Miután a kapu bezárult, hőseink élete látszólag visszatért a normális kerékvágásba: Dungeons & Dragons-partikhoz és hógolyócsatákhoz. Ám a jég alatt valami rettenetes ébredezik. Vajon a Hellyel lefeléből származik? Vagy a Hawkins Labor mélyéről? Vagy esetleg egészen máshonnan? A tíz rész az első tíz percben rögtön meg is alapozza a hangulatot. Az ismerős beállítottságú stilleken egy őrült figura egy egészen új fenyegetést semlegesít…csakhogy nem teljesen, ennek hatására pedig megindul egy újfajta evolúció, ami még nagyobb, rémesebb és változatosabb szörnyeket ígér. Hamar becsatlakozik egy leendő csapattag is a képbe: Nikki Baxter. Az új lány azonban Amerika legelátkozottabb városába költözött, ráadásul épp télen, ami mi nézők tudjuk, hogy kedvez a demolényeknek.

A téli szünetben várna Willékre a játékterem és Mike kellemesen meleg pincéje, de amikor Dustin már épp azon keseregne, hogy milyen unalmas az átlagos élet – amiben le vannak égve, és ezért havat kell lapátolniuk – előbukkan a hó alól egy Hellyel lefelény. Csakhogy nem hasonlít egyre sem az eddig látottak közül. A bandát és a városkát sorra támadják az újabb és újabb szörnyek, amelyek egyre nagyobbak, egyre többen vannak. Az általuk elrabolt emberek mind egy dologról álmodnak: egy vörös fényről, amelyre az X mutat. Rövidesen megalakul a H.NY.C., hosszabban a Hawkinsi Nyomozó Klub, ahová egy sorozat véletlen folytán Nikki is belép. A sorozat pedig ezen a ponton ül le egy kicsit, ugyanis a rejtély számunkra sokkal nyilvánvalóbb, mint nekik.

Kövess minket Facebookon is!

Szerk.: A showrunner, Eric Robles közben megerősítette, hogy a sorozat – ahogy azt sejtettük –  amolyan soft-kánon kategória, érdemes így mérlegelni. Ráadásul még több évadot terveznek, ősszel rögtön jön is a folytatás, vagyis a végén lehet, hogy meg sem állnak ezen két évad között. Ugyan engem a történet végtelensége zavart, s nem az új elemei voltak hihetetlenek, mindezek tudatában valószínűleg máshogy néztem volna az egészet. Az elkövetkezendő kritikáink már ezt figyelembe veszik majd. Viszont a beszorultság tényét továbbra is jogosnak érzem.

A Stranger Things: 1985 krónikái…különös. Animált egyénisége leginkább a lényeiben rejlik, amúgy realisztikus próbál maradni, új lényekkel bővíti a mitológiát, de a központi rejtély karcsú, elmerül a nosztalgiában, mégis sokan hiányolni fognak ismerős elemeket, grandiózus fenyegetést ad, de arról sosem esik szó az anyasorozatban, remek helyet talál a tömött idővonalán, hogy aztán kissé elrontsa azt.

Bővebben: ennek ellenére az 1985 krónikái nem sikerült rosszul, s persze tudjuk, hogy két évad között nemigen eshet baja hőseinknek, azért bőven tettek róla, hogy ezt el tudjuk felejteni, azzal, hogy a fókuszt az akcióra és a baráti banterolásra helyezték. Utóbbi sokkal jobban működik, mint a zárószezonban. Dramaturgiailag az első harmad igazából epizodikus módon fejleszti tovább és tovább az új lényeket, a második az említett nyomozásra fókuszál, hogy a fináléban a kettő összeérjen, s megjelenjen Hordak (ezúttal a He-Man/She-Ra univerzumokból kiindulva nevezik el a lényeket a D&D helyett), aki képes kapukat is nyitni a két világ között. A széria egyik legnagyobb pozitívuma tényleg ezeknek a lényeknek a dizájnja, bár egy idő után egészen Hordak megjelenéséig ez az evolúció megáll, s a végső harcban nem mindegyik vesz részt. Ez nem feltétlen negatívum, mivel Hordak ellen konkrétan csak az aksis lézermikró hatásos, azért talán jobban eloszolhattak volna az epizódok során. Eric Robles és csapata végig kiemelték, mennyi energiát fektettek beléjük, s igazából minden őrültség animációra szabott. Hordak megjelenésében egyébként talán a legkevésbé Hellyel lefelény eddig, monumentális, fenyegető, de tényleg egy új evolúciós fok, lényegében kapunk egy kaijut.

Ami mondjuk negatívum (bár inkább az anyasorozatra nézve), hogy elég furcsán veszi ki magát, hogy itt nagyobb (vagy több) a lények fenyegetése az utolsó szezonnál. A végső harc is hosszabb, elborultabb és Hordak használ alattvalókat, így már ezzel is be lehet támadni Vecnát, akinél úgy tűnik, egy inda is nagyobb mastermind.

A töménytelen She-Ra utalás mellett a szezonra leginkább Az-hangulat jellemző, s remekül építették bele vizuálisan a történetbe. A Hawkins alatti csatornarendszer központi színtérként funkcionál, ami Kingből kiindulva ad egy plusz kellemetlen réteget az egésznek, s egy ponton Max és Lucas még egy piros labda után is kajtatnak, ami zseniális apróság. A nyolcvanas évek viszont talán kevésbé hangsúlyos hangulatilag, sőt, inkább egy saját, egységesebb atmoszférája van a spin-offnak, mintha egy külön világ lenne. A fülünk sokkal többet kap a szemünknél a korszakból.

Hatalmas pozitívum Tizenegy. Olyan szinten és módokon irtja a demoizéket, hogy nehéz nem belelkesülni. Az ereje egy meglepően markáns vonalat képez, s mivel a harmadik évadban megismert felállás ellenére itt szinte örökké a csapattal lóg, így használja is. Az, hogy nem bújtatják különösebben végre engedi, hogy lássuk igazán normális gyerekként is. A többiek nem csak a játékok és a D&D világába vezetik be, de az is fontos, hogy a chipseknek a legjobb része az, amit az ujjaidon ragad, vagy hogy mennyit jelent a szülinap. A széria általa és ezekkel az apróságokkal olyan, mintha egy utolsó kikacsintás lenne a gyerekkorukra, a Vecna előtti időkre, amikor még csak ők voltak a Hellyel lefelények és a világ ellen. Amikor még ők is elhiszik, hogy ez örökre így marad, és ha hagyjuk, velünk is sikerül elfeledtetni az ellenkezőjét.

A többiek között nagyjából ugyanazok a dinamikák játszódnak le, mint a harmadik szezonban, így ilyen téren viszont inkább mélyítésről vagy előkészítésről beszélhetünk, s nem frissességről. Ez viszont egy idő után unalmasba fullad, s itt ütközik ki, hogy nem igazán tudtak egy külön rejtélyt és külön konfliktusokat szülni az alkotók. Nincs is utóbbira terük nagyon, s emiatt létezik lényegében Nikki karaktere is. Talán megállhattak volna nyolc epizódnál, akkor ezek sem lennének olyan feltűnően ismétlődőek. A rejtély önmagában egyszerű, a lények és Nikki anyukájával való alapkonfliktusa teszik inkább érdekessé. Nikki Baxter pedig tökéletes adalék. Az eredeti csapat teljes ellentéte, első látásra hatalmas bully figura, kirívó és elég őrült. De mindez hamar szertefoszlik, s Will egy teljesen másféle barátra lel benne, egy olyanra, aki nem a történtek alapján ítéli meg. Ennek hála Tizi mellett Willnek jutnak a legnagyobb pillanatok, így rohadtul kár volt előre szidni a produkciót.

Az animáció és a műfaj tényleg teret enged nagyobb őrültségeknek is – na nem mintha legutóbb nem egy rádiótornyon keresztül másztak volna át hőseink az Elmenyúzó otthonába, hogy szembeszálljanak vele és a telepatán szadista tábornokával lándzsákkal –, Nikki ugyanis a kutatásfejlesztésért felelős akármi lesz a partyban. Mindenki a karakterének megfelelő fegyverekkel indul csatába, amik meglévő cuccaik továbbfejlesztései is egyben, de Maxnél egyértelműen hiányzik a deszka. Noha tél van, spoiler nélkül a nagy csaták döntő részénél ez nem lenne akadály. Az egész tényleg kampányszerű. Ahol kezd elborulni a sztori az a mikrosütőből egy nap alatt eszkábált szuperGodzillalézer. De ugye kaiju ellen az kell. Pont. Jól áll neki az elborultság, de tömény.

Ami érdekes, hogy ehhez képest egyébként meglepően realisztikus animációt kapunk, tehát, bár hasonlít a mostani trendekre, nem úgy kell elképzelni, mint például a Mitchellék a gépek ellent. Magyarul akit ez megnyugtat, a fejek nem nyúlnak semerre, nem használnak vizuális túlzásokat vagy csak nagyon minimálisan, és a gegek, mint például a bringás-vicces-muszájbeletenni-üldözés is hétköznapi. A túlzások és ez utóbbi ellentét jól rávilágíthat, hogy ők amúgy teljesen normális gyerekek, akikkel őrültségek történnek. Kérdés, ez volt-e a cél.

Rajtuk kívül csupán három karakter tesz hozzá az eseményekhez, ez a csapat önálló kalandja. Valahol hiányzik a többiek jelenléte, mindenféle eseményekre és szereplőkre millió kikacsintást kapunk, de pont a végén hirtelen húznak egy kéziféket, s inkább nyitva hagyják a sztorit. A sztorit aminek már azelőtt, hogy láthattuk volna az volt a legnagyobb kritikája, hogy mégis mikor és hogyan. Ezt az akadályt egész szépen vették, az utolsó percekig. Persze meg lehet még fordítani, nyilván a tavaszi szünetük sem lesz unalmas, de már itt is be voltak határolva.

VERDIKT

A Stranger Things: 1985 krónikái semmiképp sem csalódás, inkább egy akciódús, de kicsit hosszúra nyúlt kampány, amit kár lenne kihagyni, ha valaha is megérintett a széria. Visszanyúl a Stranger Things gyökereihez, s egy kicsit megbolondítja azokat. A legnagyobb hibája, hogy nincs sok önálló tere, hiszen hónapok választják el csupán a fix eseményektől, mégis nagyot akar szólni. Egy szórakoztató visszatérés, viszont egyre nehezebb lesz elképzelni, ha hőseink fél év alatt többször is megütköznek Hordakkal. Lehet, jobb lett volna, ha a készítők lezárják a kampányt.