Motor City – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Detroit, 1977. John Miller, a büntetett előéletű ex-fegyenc (akit a Reacher sztárja, Alan Ritchson alakít) épp befejezte a próbaidejét, és megkérte barátnője, Sophia (Shailene Woodley) kezét. Bumm, a következő pillanatban fegyveres zsaruk rohanják meg a házát, és drogot találnak a kocsijában. Tiszta sor, nem? Kivéve, hogy az egész egy orbitális csapda, amit Sophia bántalmazó, gengszter ex-pasija, Reynolds (Ben Foster – nejloninges giccsparádéban és színes körömmel) zsírozott le. John elindul elintézni a dolgot: rengeteg fegyvere van, de szava szinte egy szál se. A film nagy dobása ugyanis az, hogy szinte teljesen hiányzik belőle a párbeszéd. A sztori látványos akciójeleneteken és montázsokon keresztül pörög le, miközben gátlástalanul merít a ’70-es évek dallamos rockzenéinek legötletesebb sajtos svédasztalából.

A nagyközönség csak most láthatja a filmet, miközben világpremierre már a 2025-ös Velencei Filmfesztiválon sor került. A premier fényévekre van Potsy Ponciroli előző, 2021-es velencei sikerétől, az Old Henry című filmtől, ami egy kemény, vaskos, régi vágású western volt Tim Blake Nelsonnal. A Motor City egy régóta húzódó, elég hányatott sorsú projekt. Chad St. John 2009-ben kikerült forgatókönyvét eredetileg 2012-ben forgatták volna le Albert Hughes rendezésében és Gerard Butler főszereplésével, de a forgatás előtt pár héttel az egész kártyavár összedőlt. Több mint egy évtizeddel később a film végre elkészült.

Kövess minket Facebookon is!

Ponciroli producerei kimaxolják a „kemény, hallgatag típus” kliséjét ebben a játékos moziban, ami kicsit olyan, mint John Woo Csendes éjének karcosabb unokatestvére. Ponciroli néha komolyan küzd a megfelelő hangnemért: csapong az akcióparódia és a brutális realizmus között, emiatt a film gyakran elvész a mesélés furcsa “uncanny valley” zónájában, és hosszabbnak érződik a tényleges műsoridőnél. Ennek ellenére, ha kitartasz, a türelem rózsát (vagy inkább vért) terem: a csúcspontban pár csodásan elborult leszámolást kapunk – az egyik kifejezetten véres egy szűk liftben, a másik pedig Detroit utcáin zajlik.

A szereposztás sokat dob a dolgon. Alan Ritchson státusza szépen ível felfelé a Prime Video óriási dobása, a Reacher óta – ő az a karakter, aki szintén nem a nagydumájáról híres. Ritchson ebben a szériában meglepően alulértékelt: egy ravasz pillantással vagy egy megnyugtató mosollyal is rengeteget tud közvetíteni. Intelligens módon itt sem tolja túl a némaságot, és kifejezetten visszafogott játékot hoz a többiekhez képest. Pontosan tudja, hogy neki kell lennie a kaotikus események sziklaszilárd, stoikus középpontjának. Miller beleszeret Woodley karaktere, Sophia iránt, amivel kivívja a lány munkaadójának haragját. Ez a ’70-es évekbeli detroiti maffiafőnök, Reynolds (Ben Foster), aki az egész várost a markában tartja, beleértve a korrupt rendőrfőnököt, Savickot (Pablo Schreiber) is. Ők varrják Miller nyakába a drogot, Sophiát pedig visszakényszerítik Reynolds karjaiba. Persze Reacher – izé, Miller – ezt nem hagyja annyiban, és egy szkeptikus zsaru, Kent (Ben McKenzie) segítségével bosszút forral a maffiavezér ellen.

Félreértés ne essék, a Motor City nem némafilm, csak szinte semmi dumálás nincs benne (állítólag összesen öt mondat hangzik el). Hallani a háttérzajt a rendőrőrsön vagy a klubok morajlását, de a főszereplők nem beszélnek; tettekkel fejezik ki magukat, ha kell. A detroiti rocklegenda, Jack White (aki be is ugrik egy cameóra) által felügyelt dübörgő zenei aláfestés szinte önálló szereplővé válik. Ugyanígy a filmzene is, ami döbbenetesen drága számokkal van teli (a Fleetwood Mac többször is felcsendül), és meglepő módon egyáltalán nem detroiti hangulatú (komolyan, egyetlen Seger-dal sincs?).

Hogy megérte-e ennyit várni rá, az attól függ, mennyire bírod a kigyúrt fazonok lassított menetelését a robbanások előtt, a neonfények és fényszórók tükröződését az ázott aszfalton, meg ezt a rikító, képregényes látványvilágot. Ez egy tudatosan stilizált, pofátlanul ponyva B-film, amit vélhetően senki sem szánt véresen komoly művészetnek. A fő aduászok közé tartoznak a brutálisan jó kaszkadőrmunkák és akciójelenetek, no meg Ben Foster, aki a ’70-es évekbeli Brut kölni-reklámok energiáját ötvözi a vegytiszta gonoszsággal. A párbeszédek kigyomlálása amúgy kifejezetten okos húzás volt – ez ad egyedi ízt ennek az amúgy csontig elhasznált, sablonos sztorinak. A ténylegesen elhangzó mondatok kb. kimerülnek ennyiben: „Szerettelek” (ezt Woodley üvölti az üvegfalon át a kihallgatóban); „Szerettem őt” (gúnyolódik Foster); és nagyjából a teljes szereplőgárda kimond valamilyen hangutánzó szót, amely leginkább utánozza azt az érzést, amikor John gázbeton-méretű ökle találkozik az arcukkal. A szavak hiánya miatt viszont a rendezési megoldásoknak néha túlságosan is egyértelműnek kell lenniük ahhoz, hogy a néző kövesse a cselekmény finomságait.

A zene viszi hátán a filmet, ez tartja össze a jeleneteket. Néhány választás kicsit túlságosan is szájbarágós – Bill Withers előadótól a Lovely Day című száma szól, amikor John megkéri Sophia kezét; Donna Summer I Feel Loveja kíséri Sophia luxus nászútját a nyércbundás Reynoldsszal (miután a lány elhagyja Johnt, mert azt hiszi, drogfej volt). Sokkal izgalmasabbak és játékosabbak azok a részek, ahol a zene és a vizuális tartalom üti egymást: egy brutálisan részletes kínzási jelenet alá például a Starbuck laza, könnyed Moonlight Feels Right slágere szól, John vakmerő börtönből való szökését pedig a The Moody Blues teátrális baladája, a Nights In White Satin kíséri. Ám a zene túltolása és a klipszerűen koreografált fényképezés miatt a film néha leginkább egy extrém erőszakos, megnyújtott videóklipre hasonlít.

VERDIKT

Ez a mozi egyáltalán nem szégyelli a giccset. Ha a néző elkapja a fonalat, kimondottan jól szórakozhat például azon a jeleneten, ahol Reynolds lassított felvételben, az őrület és a fájdalom határán tombolva szétveri a halott felesége koporsóján lévő virágcsokrot – egy olyan feleségét, akit mellesleg rendszeresen heroinnal lőtt be, hogy leszedáljon, s ezzel egy életre magához láncoljon. Vagy azon a részen, amikor John a bosszúra készülve kopaszra nyírja a ’70-es évekbeli oroszlánsörényét, majd szilánkosra bokszolja a tükröt. És persze ott van az a tényleg lenyűgöző jelenet is, ahol John és Reynolds egy száguldó, irányíthatatlan kabrióban puszta kézzel esnek egymásnak. Mindezek ellenére mégsem állja meg a helyét az a szabály, miszerint a párbeszéd hiánya mindig jobb, mint a rossz párbeszéd.