Odüsszeia – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Nem meglepő, hogy Christopher Nolan végül rákattant Homérosz Odüsszeiájára. Ha megnézzük a rendező korábbi főhőseit, az intelligenciájuk és a dörzsöltségük egyenesen az ókori eposz hőséig vezethető vissza. De felejtsd el az unalmas középiskolai kötelező olvasmányokat! Nolan fittyet hány a sablonokra, és egy olyan monumentális, pörgős és meglepően modern filmet rakott össze, ami után garantáltan más szemmel nézel majd a görög mitológiára. Ráadásul az otthonába, Ithakába és feleségéhez, Pénelopeához (Anne Hathaway) hazatartó Odüsszeusz (Matt Damon) végtelenül hosszú, gyötrelmes utazása tökéletes párhuzamot mutat azokkal a nolani sztorikkal, ahol a hősök megszállott küldetései azzal fenyegetnek, hogy örökre elszakítják őket attól, ami a legfontosabb számukra.

A film egy lakomateremben indul, ahol egy férfi feláll az asztalra, és mesélni kezd. Ez a tökéletes felütés egy olyan mozihoz, ami pont a történetek erejéről, a manipulációról, a megnyugvásról és a hazugságokról szól. De a poén az, hogy ez a sztori nem maga az Odüsszeia – az a film, amit épp nézel, és aminek ez a mesélő csak egy pici porszeme. Nolan nem bajlódik sokat a felvezetéssel, egyből a dolgok sűrűjébe dob, pont a véres, katartikus leszámolás előtt járunk. A történet visszaugrik a trójai háború egyik kulcspontjára: a félelmetes Odüsszeuszra (Matt Damon) és a legendás trójai falóra. Ha azt gondoltad, hogy a megszokott kliséket kapod, nagyot tévedsz. A trójai faló sztorija valójában nincs is benne Homérosz Odüsszeiájában (sőt, az Iliászban sem). Nolan ezt Vergilius Aeneiséből és más görög költőktől gyúrta össze, alapul véve Emily Wilson modern és picit megosztó fordítását. Elfelejtheted a négy keréken guruló, cuki játéklovat. Itt egy félig sárba fúródott, partra vetett monstrumot látunk, amit rönkökön kell behúzni a várba. Odüsszeusz, a barátja, Menelaosz (Jon Bernthal) és a többi harcos pedig bent nyomorognak a sötétben, egymás hegyén-hátán, saját vizeletükben és izzadságukban úszva. Ráadásul páran meg is halnak odabent a hőségtől még a támadás előtt… hát, a higiéniai kérdéseket inkább ne is firtassuk.

Kövess minket Facebookon is!

A film 172 perces, de egy percig sem fogsz unatkozni. Nolan és zseniális vágója, Jennifer Lame (aki az Oppenheimerért Oscar-díjat is kapott) úgy kezelik az időt, mint egy kiterített térképet. Ahogy azt már megszokhattuk Nolan korábbi produkcióiban, párhuzamosan több idősíkon játszódik a cselekmény és folyamatosan váltunk közöttük: a távoli múlt, a közelmúlt, a jelen és a jövő úgy keveredik, mint a kártyapakli. Az egyik jelenetben az egyik karakter elmesél egy történetet, amin belül egy másik történet elevenedik meg – az egész olyan folyékony és természetes, mint a saját gondolataink. Érdekes módon a film leghosszabb és legpörgősebb akciójelenete nem is Homérosztól, hanem Vergilius Aeneiséből jön. Ez az a rész, ahol Odüsszeusz a trójai falovat használja cselként, hogy pontot tegyen a háború végére. Nolan itt teljesen kerüli a monumentális, tág panorámaképeket; inkább a feszültséget csavarja a maximumra. Azt látjuk, ahogy a trójaiakat átverik ezzel a „ajándékkal”, amiben Odüsszeusz és emberei napokig kénytelenek teljesen csendben, a saját mocskukban és vizeletükben ázva gubbasztani a rajtaütés előtt, hogy aztán megnyissák Trója kapuit a felmentőseregnek. Ez a jelenet leginkább A sötét lovag nyitó bankrablására emlékeztet: patikamérlegen kiszámított precizitással bontakozik ki, megmutatva Odüsszeusz minden egyes lépését és gyors helyzetfelismerését, miközben feszülten követjük a csapat minden tagját a trójaiak kaotikus ellentámadása közepette.

A direktorra jellemző módon most is tűzbe ment azért, hogy ahol csak lehet, kerülje a CGI-t. Erre a legjobb példa a Polüphémoszt életre keltő gigantikus báb, de a Kirké jelenetében a disznóvá változó színészek nyers, groteszk maszkjai is elképesztően emlékezetesek maradtak. Viszont a leginkább arcbavágó látványt mégis a természet adja. A film képi világát uralja Homérosz tengere, ami végtelenül nyúlik el a ködbe és a párába, ahonnan néha baljós, kopár szigetek bukkannak elő – ezek még a víznél is barátságtalanabbnak tűnnek. Hoyte van Hoytema zseniális, napfényben úszó, de mégis fátyolos 70 mm-es fényképezésében a Földközi-tenger még sosem festett ennyire kietlennek és fenyegetőnek. A látványhoz nagyban hozzátett az is, hogy a filmet teljes egészben az elérhető legjobb minőségben, igazi IMAX-kamerákkal fényképezték. Ez a hangsúlyos, végtelen vadon remekül adja vissza a mozifilm másik nagy fókuszát: az idő múlását. Érezzük, ahogy telnek az évek, miközben a hős családja és királysága otthon egyre inkább feladja a reményt.

Ez a vidék már jóval azelőtt egyfajta purgatóriumnak tűnik, hogy Odüsszeusz eljutna Hadész kapujához. Az a jelenet – a maga hátborzongató, nappal felvett, de éjszakainak ható poroszkék árnyalataival és az elesett harcostársak sötét sziluettjeivel – Nolan karrierjének egyik legvonzóbb, legkülönlegesebb vizuális teljesítménye. A pokolnak egy olyan ábrázolása ez, ami teljesen mentes a keresztény kíntanya-kliséktől; helyette a tiszta üresség örök horrorját mutatja be, ahol a harcosok túl későn ébrednek rá, hogy a dicsőség valójában mennyire értéktelen dolog.

Eközben Ithakában Odüsszeusz fia, Télemakhosz (Tom Holland) szinte teljesen a tisztelet béklyójában él egy olyan apa iránt, akit alig ismer. Ez inkább tűnik egy kötelező körnek, dogmatikus becsületbeli ügynek, mintsem valódi szeretetnek, még akkor is, ha a srác már alig várja, hogy elfoglalhassa a trónt. De egyértelműen Hathaway Pénelopeája az, akin a leginkább látszanak a férje hosszú távollétének sebei. Ahogy azt már a Túl a barátságon vagy a Sötét vizeken című filmekben is láthattuk tőle, Hathaway most is fog egy történelmileg hanyagolt karaktert – a feleséget, akit a hős férj hátrahagy, miközben önmagát megvalósítja –, és kényszerít minket, hogy szembenézzünk azzal a fájdalommal és dühvel, ami akkor gyülemlik fel az emberben, ha természetesnek veszik a jelenlétét egy elhanyagolt otthonban.

Pénelopea pont annyira neheztel a saját fiára, mint a házában pofátlanul élő kérőkre. Kérdőre is vonja Télemakhoszt, amiért az sosem tekintett rá legitim uralkodóként, pedig ő vezette a szigetet, amíg Odüsszeusz távol volt. Hathaway elképesztő finomsággal mutatja be azt a dörzsöltséget, amivel a feleség húzza az időt a kérőivel – főleg a Robert Pattinson által alakított, tenyérbemászó és manipulatív Antinoosszal –, de az igazán felejthetetlen pillanatai azok, amikor szinte teátrális dühvel ad hangot annak, mennyire elegendő volt abból, hogy állandóan alábecsülik.

Nem Pénelopea az egyetlen női karakter, aki sokkal több empátiát kap itt, mint az eredeti műben. Az pedig, hogy Wilson modern fordítását vették alapul, tisztán megmutatja azt is, hogy Odüsszeusz küzdelmeinek nagy része a saját gőgjéből fakad. Csapattársai halálát okozza azzal, hogy semmibe veszi beosztottjai, sőt maga Athéné (Zendaya) figyelmeztetéseire is. Néha egy tökéletes menekülést ront el valami téves, dacos becsületérzet miatt, mint amikor nyíllal lövi meg Polüphémoszt, miután már sikeresen megléptek a barlangjából. De nem ő az egyetlen ókori hős, akit Nolan górcső alá vesz: Menelaoszt (Jon Bernthal) például olyan erőszakos tuskónak ábrázolja, hogy az embernek az az érzése, Helénának (Lupita Nyong’o) nem is kellett Aphrodité varázslata ahhoz, hogy faképnél hagyja. Agamemnónról (Benny Safdie) meg gyorsan kiderül, hogy teljesen rászolgált arra a sötét sorsra, ami otthon várt rá.

A rendező befogadó szemlélete elképesztően inspiráló: a világ minden tájáról válogatott színészeket, ezzel is jelezve, hogy Homérosz mindenkié. Elliot Page nagyszerűen hozza a harcias férfi katonát, míg John Leguizamo Odüsszeusz vak tanácsadójaként, Eumaioszként simán megtarthatta a sajátos, bronxi-puerto ricói akcentusát. Az isteni Kalüpszót játssza Charlize Theron, aki lótuszvirág-függővé teszi a hősünket. Samantha Morton félelmetes alakítása, aki egészen egyedi módon változtatja disznóvá a férfiakat Kirkét szerepében.

Az eredeti eposz alapvetően a bronzkori hősi értékek és a civilizált erkölcs ütközéséről szól, de Nolan ezt arra is használja, hogy tükröt tartson a modern morál elé. Nyilvánvalóvá teszi, hogy azok az erények, amiket Homérosz dicsőít, ma már leginkább a barbarizmussal egyenlők. A film végére ezek a kritikák átírják a trójai háború teljes mitológiáját, rávilágítva arra, hogy a győzelem valójában csak egy romboló, felesleges konfliktus vége volt, amit nárcisztikus okokból és a vén királyok szokásos hatalomvágya miatt robbantottak ki, nem törődve az áldozatokkal.

VERDIKT

Ahogy a szellemek, akikkel Odüsszeusz beszél, megkérdőjelezik a becsületet, ami egykor a halálba hajtotta őket, úgy a még élők is kénytelenek elszámolni a mészárlással, amit csak azért követtek el, hogy fennmaradjanak az utókor dalai. Azokban a dalokban ugyanis szándékosan kimossák azt a brutalitást, ami elhozta nekik a „halhatatlanságot”. Nolan filmje teljesen elveti azt a romantizálást, ami az évszázadok során rárakódott a műre, és helyette a tettek következményeire és a megszállott hajsza hülyeségére fókuszál. Ebben a tekintetben ez az Odüsszeia egyszerre hű az alapanyaghoz és rombolja le azt, tökéletesen megtestesítve azt a változékony, szóbeli hagyományt, ami életben tartotta ezt a történetet évezredeken át, alkalmazkodva a mindenkori ízléshez és értékekhez.