Directive 8020 – Teszt

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Supermassive Games játékait nagyon szeretjük. A stúdió egy olyan műfajt képvisel, ami korábban sokkal gyakoribb volt a nyugati játékfelhozatalban – egyfajta interaktív film, ahol döntéseket hozva befolyásolhatjuk a történet folyását, annak végkimenetelét, valamit a szereplők túlélését. A kezdetekben ezt a Supermassive nagyon jól csinálta – nyugati történetmesélésre ráhúzva, klasszikus, leginkább a 80-as, 90-es évekből is ismert, suburban tinédzser horrorokra szabott kis kiruccanásokat kaptunk, amiket egyedül és barátokkal is élvezhettünk. Az egyik korai művük, az Until Dawn csinálta talán ezt a legjobban – itt sikerült a receptet tökéletesíteni, és a mai napig a mindenkori ékkőként megtartani. A szereplők közötti kémia és bonyolult kapcsolati háló, a számtalan végkimenetel, a filmszerű megvalósítás, beállítások és grafika, és persze a kedvenc horrorjainkból megszokott klisék mind egy verhetetlen koktélt hoztak létre. A The Quarryban ezt többé-kevésbé, kicsit csavarva a formulán megismételték, s bár ott már nem működött olyannyira simán a formula, mégis szerettük a kiruccanást.

Aztán valami történt a stúdióval. A Dark Pictures Anthology alatt kaptunk egy lényegében majdnem teljes árazott epizódokból összeálló, átívelő antológiasorozatot, melyben kicsit inkonzisztens, mégis megszokott módon vették sorra egymást a történetben különálló, de szellemiségben azért mégiscsak összehangolt epizódok. A varázs azonban valamilyen szinten megtört – töredezettebbek, apróbbak, és kevéssé izgalmasak lettek ezek a darabok, és minden egyes epizóddal érezhettük úgy joggal, hogy sokkal kevesebbet kapunk ahhoz képest, amihez korábban hozzászoktunk. A Directive 8020, bár szellemiségében és hangvételében a sci-fi horror műfaja miatt nagyon elüt a korábbi epizódoktól, mégis a Dark Pictures égisze alatt került a piacra, és sajnos ezúttal sem sikerült megtörni a sormintát.

Kövess minket Facebookon is!

A játékban ezúttal egy csapat asztronautát követünk, akik a hajójukkal a Tau Ceti F bolygót megcélozva arra a feladatra vállalkoztak, hogy kitapossák az utat a mögöttük érkező testvérhajónak, az Andromedának, melynek feladata aztán az lesz, hogy kolonizálja a bolygót, és új lehetőséget adjon az otthon haldokló emberiségnek. Nagyon hamar azonban egy meteor találja el a hajót, és mialatt a két ügyeletes csapattag igyekszik kijavítani a kárt, addig a hajó mesterséges intelligenciája felébreszti a legénység többi tagját. Lassan elkezdenek ők is rájönni, hogy valami nagyon nem stimmel, és hogy nem is olyan biztos, hogy egy meteor okozta a problémát.

A játék a Supermassive már bevett formuláját követi a kezdetekben: megismerhetjük lassacskán a legénységet egy nyolc epizódra felosztott történet folyamán. Ahogy a korábbiakban is, úgy ezúttal is az első egy-két óra inkább azzal telik, hogy lefektetjük az alapokat, megismerjük az összes karaktert, megbarátkozunk velük, és felrajzolódik számunkra az őket összekötő kapcsolati háló. Ami most egy picit másnak érződik, vagy máshogy csapódik le, az az ezt a hálót körbelengő izgalom. Ugyanis a mostani csapattal kevésbé fogunk tudni együtt érezni, hiszen a jövőben játszódó figuráktól van némi, a műfaj miatt is adódó elidegenedettségünk. S bár maguk a karakterek eléggé plasztikusak, s a játék a döntéseinken keresztül lehetőséget is ad arra, hogy személyiségüket és habitusukat mi magunk formáljuk a történet egyes pontjain, azonban a közöttük lévő kapcsolatok ezúttal nem olyan érdekesek, mint a Supermassive legjobb játékaiban. A felütésből adódóan egy legénységről van szó, ahol egy professzionális, hierarchikus kapcsolatrendszer van életben, s ez önmagában sem annyira magával ragadó, mint mondjuk az Until Dawn, vagy éppen a The Quarry tinijeinek összetett drámája, korábbi traumáiból adódó viselkedésük, az amögött megbúvó motivációk stb.

Ez még nem lenne annyira nagy baj, ha a történetben lenne egy hook, amibe belekapaszkodunk – ezúttal viszont ezt is nehéz lesz megtalálni. No nem mintha nem lenne jó a felütés, sőt. Ha kedveljük az olyan klasszikusokat, mint az Alien, a Halálhajó, és hasonló, dark sci-fi horrorok, akkor ebben is lesz majd olyasmi, amit szeretni fogunk. A probléma csak az, hogy talán túlzottan is hasonlít ezekhez az inspirációkhoz a Directive, és nem tudja disztingválni magát eléggé ahhoz, hogy kiemelkedjen a sorból. Sokkal inkább érződik, hogy inspirációinak különlegességét egybegyúrva picit kilapítja azokat. Itt-ott megcsillan a Supermassive zsenialitása, és érezni fogjuk, miért is szeretjük őket annyira, és mennyire is értenek ahhoz, amit csinálnak, összességében viszont ez még fájóbbá teszi majd a laposabb részeket, melyek párosodva a nem túlzottan érdekfeszítő kapcsolatrendszerrel rendkívül középszerűvé teszi a végeredményt.

A problémákon az sem segít, hogy a játékmenet ritmusa nagyon sokszor meg van törve borzasztóan egyszerű, elnyújtott és teljesen felesleges mászkálós, vagy éppen lopakodós szekciókkal. S bár a grafika legalább valóban next-gen újításokkal teremti meg az interaktív mozis hangulatot, az összképet tovább rontják a szinte mindegyik grafikai módban jelentkező burok és teljesítménybeli bukkanók, valamit a sokszor teljesen érthetetlenül elfásult, kellemetlenül lapos színészi játék.

VERDIKT

Jó lett volna a gondolat a Directive 8020 mögött – elvégre az űrhorror hangulatát megteremtő, kedvenc horrorjaink sajátosságait összegyúró darabbal nagyon könnyen lehetett volna hazafutást ütni, és igazából alapjáraton még most is élvezhető a darab, kiváltképp, ha multiplayerben játsszuk. Azonban a tendencia egyértelműen lefelé mutat – és kaptunk már ennél sokkal, de sokkal jobban a stúdiótól. Erős közepes.

A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. Biztosította, a játékból elérhető dobozos kiadás is.