Csúcsragadozó – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Netflix legújabb produkciója, a Csúcsragadozó (Apex) nem akar nagyobb lenni, pontosan tudja, hogy milyen céllal született: gyors, hatékony és kíméletlen akciófilm a nézőnek, minden felesleges sallang nélkül. Nem próbálja újraírni a műfaj szabályait, és nem is különösebben kreatív – viszont amit csinál, azt meglepően magabiztosan és hatásosan teszi. A történet középpontjában egy gyászoló özvegy áll, akit Charlize Theron alakít. A nő az ausztrál vadonban túrázik, amikor egy pszichopata vadász célpontjává válik. A férfit Taron Egerton játssza, aki egyértelműen nem teljesen komplett, és hamar világossá válik, hogy kettőjük találkozása nem fog jól végződni.

A film alapvetően egy Ozploitation-stílusú thriller, ami azt jelenti, hogy nem érdemes túl komolyan venni. A történet több ponton kifejezetten abszurd, és ha az ember elkezdi logikailag boncolgatni, gyorsan szétesik. Egyszerűen akkor működik legjobban, ha hagyod, hogy magával vigyen az események sodrása. Ebben nagy szerepe van a rendezőnek, Baltasar Kormákurnak, aki láthatóan otthonosan mozog a témában, és leginkább élvezi ezt. Pályafutása során többször bizonyította, hogy kiválóan bánik a természeti környezetekkel, és itt sincs ez másképp. A nyitójelenet – amelyben Theron karaktere egy havas hegyen mászik egykori párjával – annyira intenzív és jól felépített, hogy szinte el is felejted, hogy ez csak a film eleje.

Kövess minket Facebookon is!

A tempó ezt követően alig lassul. Amint megjelenik Egerton karaktere, a feszültség folyamatosan jelen van, s ez nem csökken az idő múlásával sem, sőt mi több, ahogy élet-halál harcot vívnak egymással, a tét eggyel nő. A figura első pillanattól kezdve nyugtalanító, és Egerton játéka pont annyira túlzó, hogy szórakoztató legyen, de ne csússzon át paródiába.

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy sikerül megtalálnia az egyensúlyt a feszültség és a szórakoztatás között. Egyszerre ijesztő, intenzív és veszélyes, ugyanakkor van benne egyfajta játékosság is. Nem válik cinikussá vagy rosszindulatúvá, még akkor sem, amikor sötétebb irányba fordul. Noha a főhőst keményen megdolgoztatja, nem érezzük azt, hogy sokkolni szeretné vele a figyelőt.

Kifejezetten erős a két főszereplő közötti kémia, a dinamika a két színész között parázs. Nem volt ilyen érdekes „vadász és préda” kapcsolat talán 2003-as A veszett vad óta, ahol Benicio del Toro és Tommy Lee Jones álltak egymással szemben. Theron és Egerton két teljesen eltérő karaktert személyesít meg ebben a filmben, mégis jól kiegészítik egymást. A film időt hagy arra, hogy mindkét karaktert bemutassa, mire képes, ezzel sikerül elérni, hogy a feszültség végig fennmaradjon az utolsó percekig.

Kormákur az akciójeleneteket hosszú, megszakítás nélküli snittekben vezeti, ettől lesz olyan könnyed és izgalmas a film képi világa. Persze itt is szükség van némi „hitetlenség felfüggesztésére”: Egerton karaktere szinte gépszerű pontossággal követi az áldozatát, míg Theron néha már-már elpusztíthatatlannak tűnik. Ennek ellenére a film annyira leköt, hogy ezeknek a túlzásokat könnyű szemet hunyni. Ugyanakkor nem tökéletes. A film felénél van egy furcsa, de annál zavarba ejtőbb kitérő, amely majdnem már fantasztikus irányba viszi a történetet. Merész húzás a készítők részéről, ám nem teljesen világos, hogy mi szükség volt erre. A finálé pedig viszonylag kiszámítható, és ha nem lenne annyira jó rendezés, talán kevésbé állná meg helyét a Netflix kínálatában. Mégis, amikor a két főszereplő újra összecsap, minden hibája háttérbe szorul. A végső összecsapás látványos, feszes és megadja azt, amit elvártuk egy ilyen filmtől.

VERDIKT

A színészi játék és a rendezés mellett a Csúcsragadozó másik nagy erénye a feszes tempó: alig másfél órás játékidejével nem nyújtja feleslegesen a cselekményt, nem bonyolítja túl a történetet, hanem végig egyetlen célt tart szem előtt – a szórakoztatást. És ebben többnyire sikerrel jár. Ez egy letisztult, profi iparosmunka: kíméletlenül célratörő, tudatosan a sikerre hajt. Bár nem mondható el róla, hogy különösebben eredeti lenne, pontosan tisztában van azzal, hogyan kell megragadni a néző figyelmét. Kissé őrült, időnként már-már nevetséges, mégis kifejezetten szórakoztató – tipikus péntek esti mozi, amely nem akar többnek látszani annál, ami.