Egy új IP bevezetése mindig a legnehezebb feladat a videojáték iparban. A leginkább fogós része persze, hogy be kell tolni a köztudatba az új címet, meg kell ismertetni a szereplőket a közönséggel és egyáltalán kell egy jó felütés, vagy egy érdekes trailer, amire az emberek azt mondják: “érdekel”. Ez a folyamat még a tőkeerős kiadóknak sem megy mindig könnyen, nem is csoda, hogy a többség a kényelmesebb utat választja, vagyis a folytatásokat és/vagy remake-eket, remastereket. Aki viszont mégis próbálkozik, igencsak profitálhat abból, ha már volt egy hasonló játéka, ami sikeres is lett.
Az idei év egyik sötét lova részemről a Twin Mirror volt. A játékot még 2018-ban jelentették be az E3-on, amikor még a Sony is tartott konferenciát (épp ez volt az a porond). A Life is Strange sorozat kapcsán a Dontnod csapata egy csapásra népszerű lett, utána mindenki odafigyelt rájuk. Így természetesen az új címre is sok tekintet szegeződött, ám cserébe nem nagyon akaródzott új információ jönni róla a bejelentés után. Sokáig még az sem volt tisztázott, hogy a nagy elődhöz hasonlóan egy sorozatot kapunk, vagy egy klasszikus értelemben vett egybefüggő játékot. A várt 2019-es megjelenés kútba esett, így nagy megkönnyebbülés volt idén nyáron mégis újra látni, azt meg pláne hogy pontos megjelenési dátumot is kapott.
Nagyon vártam a játékot, de most mégis arról kell cikket írnom, hogy miért vagyok csalódott. Pedig a Dontnod annyira saját gyermekének tekintette a projektet, hogy önmaguk is adták ki (legalábbis PC-n), ez az első ilyen címük (ez úton is köszönjük nekik a tesztpéldányt, amelyet a rendelkezésünkre bocsátottak). A dolog azonban valahol mégis félrecsúszott és az okokat legfeljebb csak találgathatjuk. Kevés volt a ráfordított erőforrás? Netán a csapat volt kevésbé tapasztalt (egy különálló brigád dolgozott rajta, nem ugyanazok akik a Life is Strange-ért felelősek)? Talán majd az idő választ ad.
Ne kedvetlenítsen el azonban senkit a borongós kezdés, nem egy rossz játékról beszélünk, talán csak nagy elvárások miatt teljesít gyengébben – egész egyszerűen többet vártunk. Ahogy említettem, a sztori például kifejezetten érdekesen indul. Sam Higgs, egykori oknyomozó újságíró Basswood városkába érkezik egy csendes kora estén. Hiába szülőotthona a hely, nem igazán lelkes a hazatérés miatt, hiszen két évvel ezelőtt szó szerint elmenekült innen. Most sem éppen virágos jókedvéből történik a látogatás, egykori jó barátja temetésére hivatalos. A keserédes találkozás a régi ismerősökkel már eleve ad egy furcsa alaphangot (és néhány konfliktust), másnap azonban ettől különösebb dolgok is történnek. Hősünk úgy ébred hotelszobájában, hogy vajmi kevés dologra emlékezik, hogy mi is történt a halotti toron (annyi bizonyos, hogy sok italozás). Amikor viszont a fürdőszobában megtalálja az előző este viselt ingét, ami csupa vér, akkor egyszerre indul be a nyomozó énje és a páni félelem, hogy vajon mibe is keveredett.
Az első és egyik legnagyobb gond, hogy a játék rövid. S ezzel nem is az a gond, hogy keveset kapunk esetleg a pénzünkért, hiszen 5-6 órában is lehetne egy kiváló történetet előadni, ami elhúzva csak veszítene az értékéből. A Twin Mirrorral sajnos nem ez a helyzet, a jó kezdést egy kifejezetten sablonos folytatás követi, abszolút kiszámíthatóak a szálak, hogy hová fog kifutni a cselekmény. Ráadásul a történet rövidsége azért is problémás, mert nem sikerül igazán bemutatni és megkedveltetni a karaktereket sem. Érezhették ezt a készítők is és azzal próbálták orvosolni a dolgot, hogy minden szereplőről találunk több-kevesebb szöveges leírást. Sőt amikor emlékekbe botlunk (ami lehet egy tárgy, vagy helyszín), akkor kapunk egy-egy régi sztorit is… leírva. No és itt a gond. Hiszen ezeket a legtöbb játékos nem is olvassa el, vagy ha meg is teszi, nem olyan élmény, mintha egy átvezetőben élné át.
Természetfeletti erők (ahogy azt a Life is Strange két évadában már megszokhattuk) ezúttal nincsenek a történekben, itt a Mind Palace viszi el az érdekes játékmechanika szerepét. Ez pedig nem más, mint Sam elméje. Jobbára azt a kevés visszaemlékezést fogjuk tudni itt átélni, amelyeket nem szöveges formában adnak át nekünk a készítők. Azonban ez a képzeletbeli, üres tér ad egy furcsa érzést ezeknek a jelenteknek, mintha egy félkész játék, placeholder átvezetőit néznénk. Ilyenformán nincs is igazán kihasználva ez a feature, habár van egy hosszabb szegmens a játék vége felé, amely itt játszódik, de annak spoileressége miatt erre külön nem térnék ki.
Vannak még a nyomozós részek, amelyek érdekességet jelentenek (és itt is a Mind Palace játszik majd szerepet). Sajnos azonban itt is csak annyiról van szó, hogy egy adott helyszínen meg kell találnunk az összes bizonyítékot, s csak akkor léphetünk tovább, ha ezek meg is vannak. Innentől csak megfelelő sorrendbe kell tenni a történéseket (amelyeket láthatunk is a különféle variációkban lepróbálva) és kiválasztani azt, amelyik a valós lehet. Elrontani nem lehet a dolgot, mert ha rossz a tippünk, akkor maga a főhős cáfolja meg valamilyen indokkal és próbálkozhatunk újra. Van még azonban egy állandó segítségünk, egy képzeletbeli barát, vagy belső hang ha úgy tetszik. Ő folyamatosan mellettünk lesz és minden dologgal kapcsolatban elmondja a véleményét, amely sokszor lehet segítség, de éppen ellenkezőleg, félrevezető is. Éppen ezért sokan (vérmérséklettől függően) idegesítőnek fogják találni a jelenlétét, amire épít is valamelyest a játék, de ez hogy csapódik le, az maradjon meglepetés.
A grafika kifejezetten szépnek mondható, de sajnos lerontja az összképet néhány kifejezetten ronda textúra. Sajnos az animációk sem igazán jók, egyrészt technikailag is röcögnek picit, másrészt gyakran nem tűnnek életszerűnek (a főhős futása például rémes). Ami viszont igazán idegesítő, az a szájszinkron teljes hiánya. Egyáltalán nem úgy mozog a szereplők ajka, ahogy érkeznek a mondatok és ez rettenetesen megöli az élményt. Sajnos a színészeket sem sikerült tökéletesen kiválasztani, mert noha a dolgukat becsülettel teszik, némelyikük abszolút nem jó választás azokhoz a karakterekhez, akiket megszemélyesítenek. A technikai blokkot sajnos azzal kell zárjam, hogy más gondok is vannak. A szereplők néha késve töltődnek be egy-egy jelenetben, illetve volt pár olyan szituáció, amikor komolyan szaggatni kezdett a képfrissítés (igaz ez konkrétan csak egy jelenet bizonyos snittjeinél fordult elő).
VERDIKT
Sajnos bármennyire is pozitív irányban elfogultan kezdtem a tesztet, el kell ismernem, hogy a Twin Mirror bizony felemás eredményt hozott. A játék nem feltétlenül rossz, a kalandjátékok rajongói jól ellesznek vele, de amikor a legjobb játékokat kell majd felemlegetni, sajnos nem ezt fogjuk előhúzni a kalapból. A történet rövidsége és kiszámíthatósága már eleve rossz szájízt kölcsönöz, ráadásul megágyaz egy rakás más problémának is, amelyek közül a legkomolyabb, hogy egyszerűen nincs időnk elmélyülni a világban és megkedvelni a karaktereket, vagy igazán megismerni a motivációikat, múltjukat. A kisebb technikai gondok csak tovább rontják a helyzetet, aminek kapcsán nem fogunk tudni elégedetten felállni a végigjátszás után és ezen a többféle befejezés sem segít. Őszintén reméljük, hogy a Life is Strange harmadik etapja visszahozza majd a Dontnod renoméját és hogy talán a B fejlesztőcsapat is magára szed egy kicsivel több tapasztalatot, ha netán megint rájuk bíznának egy másik kalandot.
Szólj hozzá!