Nyakunkon a generációváltás, azonban ez most kicsit más, mint amit korábban megszokhattunk. Abba most ne is menjünk bele, hogy mindkét gyártó meglehetősen lassan csepegtette az információkat, de az induló játékkészlet is eltér a szokástól. PlayStation 5-re még jutott is pár cím, konkrétan négy saját gyártású exkluzívval indul el a konzol. Ez a szám jóval kevesebb a szokásosnál, de mivel minőségi darabokról van szó, talán mondhatjuk vállrándítva: a kevesebb néha több.
Igen ám, de sajnos az Xbox oldalról nem mondható el ugyanez. Nemcsak hogy a Halo Infinite nem készült el a startra, de más first party címmel sem állt elő a redmondi cég. A fókusz éppen ezért két dologra helyeződött: a visszafelé kompatibilitásra és a külsős stúdiók játékaira. Ennek a csomagnak részei a AAA multiplatform csodák mellett, a különféle indie produkciók is, amelyeket a tömegből kiemelve igazi hype vonatra pakolt fel a Microsoft. Valljuk be: enélkül talán a The Falconeer is eltűnt volna a hatalmas őszi kínálat tengerében.
Mindez azonban nem kritika, vagy prekoncepció – tudni kell jókor lenni jó helyen. A játék egyik legnagyobb különlegessége, hogy mindössze egyetlen fejlesztő munkája. Tomas Sala régi motoros a szakmában, több játékon is dolgozott az elmúlt 17 évben mind szólóban, mind csapatban a legkülönfélébb platformokon. Egyik legismertebb projektje azonban a Skyrimhoz készült Mod sorozat, a Moonpath to Elsweyr.
A The Falconeer különleges hangulata és látványvilága révén hamar az Xbox Series konzolok emblematikus “kabalájává” vált, a promóciós időszakban előszeretettel demonstrálta a Microsoft vele az új konzolok erejét és a 120 FPS-es képfrissítést. Tudni kell azonban, hogy a játék PC-re és a Xbox One-ra is kijött (mi is ez utóbbin teszteltük). A Game Passba ugyan nem került be, de mivel egy igen kedvező induló árral bír, így talán nem olyan nagy érvágás, ha valaki szeretné kipróbálni.
Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, hogy milyen is a játék, akkor hirtelen fantasy akció / repülőszimulátor keverékként aposztrofálnám, de ettől sokkal többről van szó. A The Great Ursee elnevezésű világban járunk, amely ahogy a képekről is látszik arról híresült el, hogy java részét víz borítja. Ennek megfelelően a lakott területek nagyon kis helyekre összpontosulnak. Na nem úgy, mint a Kevin Costner féle Waterworldben, hanem úszó létesítmények helyett parányi föld darabokra, sziklákra építkeznek a helyiek.
A közlekedés persze két módon megvalósítható egy ilyen nagy, nyílt világban, mégpedig hajóval, vagy repülés útján. A mi módszerünk az utóbbi lesz, egy sólyom szárnyán szárnyalhatunk keresztül-kasul, és feladatunk legtöbbször csomagszállítás, vagy valamilyen harc lesz (ebbe beletartoznak a kísérgetős missionök is). Ezekben az összetűzésekben nem vagyunk magunkra utalva, ugyanis egy szárnysegédünk is van. Szerencsére nem csak díszlet, hanem meglepően hatékony tud lenni. Igazából csak rajtunk áll, hogy inkább ráhagyjuk a harcot, vagy mi magunk rohanunk a frontvonalba. De a saját madarunkat is fejleszthetjük, kár hogy kicsit drágák az upgrade-ek, így nem fog rá gyakran sor kerülni (szerencsére a teljesített feladatok után is kapunk ezt-azt).
A probléma, hogy a küzdelmek hamar unalmassá válnak, nem igazán összetett a légi harc és elég sok lesz a nagyon hasonló küldetés is. Különösen az első részek lesznek egy kicsit hosszúak, amik olybá tűnnek, mintha tutorialként szolgálnának. További rossz hír, hogy habár a nehézséget állíthatjuk (akár menet közben is), ha félbehagyunk, vagy elbukunk egy feladatot, akkor bizony kezdhetjük elölről, mert köztes mentési lehetőség nincsen – szóval ezzel csak óvatosan. Másik gond, hogy eleinte kifejezetten el leszünk veszve az egyes helyszíneken, hogy melyik emberrel kell beszélnünk és hogyan haladhatunk tovább egyáltalán a sztoriban, vagy mikor érdemes egy mellékküldetést felvenni (szóval a felhasználói élményen lett volna mit javítani, egyértelműsíteni).
Összesen négy fejezet van a játékban, de ezek nem a hagyományos értelemben vett fejezetek, hanem már rögtön nyitva van mind és szabadon választott sorrendben teljesíthetjük őket (vagy ki is hagyhatjuk). Érdemes azonban sorrendben haladni, mert a játék íve ennek megfelelően van tervezve, vagyis ha előbbre veszünk egy részt, akkor egy korábbi már meglehetősen ingerszegény lehet utólag. Egyébként a történetnek ugyanazon részét ismerhetjük meg a négy szálon, csak más és más frakció szemszögéből.
VERDIKT
Sajnos azt kell mondjam összegzésként, hogy a The Falconeer felemás eredményt hoz. Adott egy kifejezetten izgalmas, pusztán csupasz, textúrázatlan polygonokkal megalkotott grafikájú világ, van egy eredeti ötlet, de a másik oldalról hiába élvezetes a repkedés, ha a feladatok repetitívitása miatt hamar unalmassá válik. A történet engem nem igazán tudott behúzni és ennek alighanem a prezentáció is az oka (nem túl impresszív a hangszínészek munkája sem). Mindez persze lenyűgöző, hogy mindössze egy ember munkájáról beszélhetünk, azonban lehet pont ezért érdemes lett volna másokat is bevonni a projektbe, hogy minden szegmens egyforma gondoskodást kaphasson és izgalmasabb végeredményt szüljön.
Szólj hozzá!