A menyasszony! – Kritika

A menyasszony! (The Bride!) tipikusan egy olyan film, amelyre könnyű azt mondani: legalább megpróbált valami merészet. Az ambíció önmagában mindig tiszteletre méltó a moziban, még akkor is, ha az eredmény nem áll össze teljesen. Maggie Gyllenhaal rendezése viszont pontosan azt a problémát példázza, amikor a nagy ötletek mögül hiányzik az a fegyelem, ami egy ilyen különös koncepciót valóban működőképessé tehetne.

A film a klasszikus Frankenstein-mítoszt gondolja újra, de egy meglehetősen szokatlan környezetben: egy stilizált, harmincas évekbeli Chicagóban. A történet középpontjában Ida áll, egy nyugtalan, kiszámíthatatlan nő, aki bűnözők társaságában sodródik az életben. Már a nyitójelenetekben kiderül, hogy valami nincs rendben vele; időnként mintha egy másik személyiség venné át felette az irányítást. Ez a jelenlét Mary Shelley, a Frankenstein szerzőjének szelleme, amely különös módon időről időre megszállja őt.

A történet hamar tragédiába torkollik. Ida egy erőszakos incidens során meghal, és itt lép be a képbe Frankenstein szörnye. Christian Bale alakításában a lény nem pusztán egy fenyegető teremtmény, hanem egy magányos figura, aki társat keres. Ennek érdekében felkeresi a különc Dr. Euphronious-t, aki végül beleegyezik egy új kísérletbe. Ida testéből létrehozza a Mennyasszonyt. A terv azonban hamar szétesik. Az új életre kelt nő kiszámíthatatlan, különösen akkor, amikor Mary Shelley szelleme újra felbukkan benne. A Mennyasszony egyre inkább saját akaratot kezd formálni, ami teljesen szembemegy azzal a szereppel, amelyet alkotói szántak neki.

Frank és Ida végül elhagyják a laboratóriumot, és a külvilágba indulnak. A szörny lenyűgözve figyeli a mozit és a nagy hollywoodi musicaleket, miközben a társadalom természetesen rettegve reagál a különös párosra. A történet innentől egy furcsa, gótikus menekülésbe csap át, mintha Bonnie és Clyde története találkozna egy klasszikus horrorral.

A film egyik legnagyobb problémája, hogy képtelen eldönteni, milyen hangulatot szeretne képviselni. Egyik pillanatban komoly, filozofikus dráma az identitásról és az önrendelkezésről, a következőben viszont szinte parodisztikus hangvételű, túlzó jelenetekkel operál. A hangulati váltások sokszor olyan hirtelen történnek, hogy teljesen kizökkentik a nézőt. A legfurcsább példa erre egy látványos musicalbetét, amelyben a történet hirtelen a „Puttin’ on the Ritz” dallamára vált. Valószínűleg a Young Frankenstein ikonikus jelenete előtt tiszteleg, de itt inkább zavarba ejtő, mint szórakoztató. A jelenet nem oldja a feszültséget, inkább még inkább aláhúzza, mennyire bizonytalan a film stílusa.

A Mary Shelley-szál sem működik igazán. Elméletben izgalmas ötlet, hogy a karaktert az alkotója szelleme irányítja, ami egyfajta meta-kommentár lehetne az alkotás és a történetmesélés természetéről. A film azonban ezt az ötletet következetlenül használja, így inkább furcsa, mint jelentőségteljes. Jessie Buckley teljesítménye ennek ellenére kiemelkedő. Teljes odaadással veti bele magát a szerepbe, és még a legbizarrabb jelenetekben is képes energiát vinni a karakterbe. A Mennyasszony figuráját egyszerre kíváncsinak, dühösnek és zavartnak mutatja, ami valóban érdekes lehetne, ha a történet körülötte stabilabb lenne.

Christian Bale visszafogottabb, de szintén erős alakítást nyújt. Az ő Frankje egy kimerült, magányos lény, aki egyszerűen csak kapcsolatot keres. A Buckley-val közös jeleneteikben néha felvillan az a szívszorító szerelmi történet, amelyet a film valójában el akarna mesélni. A probléma az, hogy a forgatókönyv folyamatosan eltereli a figyelmet erről a kapcsolatról. Mellékszálak, filozófiai monológok és újabb stilisztikai ötletek jelennek meg, amelyek mind-mind elvonják a fókuszt a történet érzelmi középpontjáról.

Technikai szempontból viszont a film lenyűgöző. A látványvilág gazdag és stilizált, a díszletek és jelmezek erősen idézik a klasszikus horrorfilmek hangulatát. A fényképezés és a zene is igényes, és egyértelmű, hogy a kreatív csapat rengeteg fantáziát vitt a projektbe. Éppen ezért különösen frusztráló, hogy mindez nem áll össze egy egységes egésszé. Időről időre felvillan egy igazán érdekes film lehetősége – például amikor Frank és Ida csendben beszélgetnek, és a történet végre az érzelmi kapcsolatukra koncentrál. De ezek a pillanatok ritkák. A film folyamatosan új ötleteket dob be, és végül saját túlzásai alatt roskad össze. A gótikus romantika, a musical, a társadalmi allegória és a camp horror mind jelen van, de egyik sem kap elég teret ahhoz, hogy igazán működjön.

VERDIKT

A menyasszony! így végül egy különös, érdekes, de rendkívül zavaros film marad. Nem egy biztonsági játék, és ezért bizonyos értelemben tiszteletet érdemel. Ugyanakkor az ambíció önmagában nem elég. Ez egy olyan alkotás, amely folyamatosan ígéri, hogy valami igazán emlékezetes lesz belőle – de soha nem találja meg pontosan, mi is szeretne lenni.