Ha esetleg a kedves olvasó egyszer filmrendezésre, netán forgatókönyvek írására adná a fejét, és még sohasem hallotta Aaron Sorkin nevét, és nem tiszteli őt elvakult odaadással, akkor talán itt az ideje, hogy új karrierút után nézzen. A fickónak ugyanis olyan klasszikusokat köszönhetünk, melyek joggal léptek be a filmtörténelem illusztris csarnokába. Az olyan címek, mint A közösségi háló, Az elnök emberei, vagy a Moneyball még a legkőszívűbb, leginkább mainstream-fanok szívét is megdobogtatja – Sorkin nagyon sokat tett azért, hogy kiérdemelje azokat a díjakat a hálószobájában (igen, az Oscar-t is), valamint hogy szinte minden filmrajongó nagymesterként tisztelje.
Azonban mindez nem volt elég – Sorkin nem elégedett meg az írással, és rendezni akart. Első filmje, a Molly’s Game élvezhető kis játszma volt, melyre még ma is szívesen emlékszünk vissza, vagy éppen nézzük végig, ha elkapjuk valamelyik kábeladón (de ne áltassuk magunkat, szinte senki sem néz már kábelt…). A filmben megvolt minden, amit Sorkinban szeretünk, egyvalami azonban hiányzott: a hozzáértő rendezés. Itt tűnt ki először ugyanis, hogy az író mellé mennyire szükség van egy erőskezű, stílusos rendezőre (pl. Danny Boyle, vagy Fincher, ha témánál akarunk maradni). Nem volt rossz a film, és a szkript eléggé erős ahhoz, hogy Idris Elba és Jessica Chastain segítségével elvigye a hátán a filmet, az a debüt azonban nem lehetett olyan erős, mint ahogyan azt szerettük volna.
Sorkin persze nem állt meg, és a chicagói hetekről forgatott filmet. És milyen jól tette. A rendező második filmjében érezhetően szintet lépett, és tanult a korábbiakból (vagy a korábbi filmes tapasztalataiból). Filmjét a forgatókönyvvel karöltve viszi végig úgy, hogy közben egyik aspektusa sem sérül a filmnek. Amit a pergő, feszes dialógusaival megteremtett a papíron, azt bátran segíti a rendezés – sokszor enyhíti a sűrűségét, feszíti a drámát, és a nem túl tolakodó, mégis markáns, már-már sötét, valószínűleg Fincher-től tanult képi világával beszippant, és nem enged.
Pedig tulajdonképpen egy tárgyalótermi drámáról van szó, ami igaz történet alapján íródott. Nem úgy hangzik, mint a legütősebb, legizgalmasabb mozija az évnek, mégis képes már a legelején az éves, szegényes toplistánk élére ugrani, és emlékeztetni bennünket arra, hogy milyen jó is ilyesfajta filmeket nézni a moziban. Persze ha nem lenne Netflix, akkor ez a film sem lenne – vagy ha igen, biztos, hogy nem ilyen szereplőgárdával, és ennyi pénzből. Sorkin egy olyan csapatot válogatott össze, akik valamilyen szinten mindannyian típusukkal ellenkező karaktert játszanak, mégis a beléjük vetett, érezhető bizalmat meghálálva gyönyörűen játszanak. Sorkin forgatókönyve a puskapor, a színészek pedig a fegyver, és itt bizony ötpercenként felgyulladnak a verbális petárdák. Kiemelhetjük talán Sacha Baron Cohen-t (hát persze, hogy őt), aki bár a jól megszokott, komikus figuráját hozza, itt nem fordul ripacskodásba a dolog. Poénosságával emberivé teszi a történelmi figurát, akit a vásznon alakít, és a filmben bekövetkező események annál erőteljesebben, átélhetőbben hatnak. És persze Mark Rylance mellett sem mehetünk el, aki folyamatosan a helyzet abszurditásán csodálkozó ügyvéd szerepében, mint ahogy szinte minden filmben, ahol feltűnik, uralja a vásznat.
A csodás gárda karöltve viszi végig a nézőt a hullámzó dialóguson, a pergő vágással tálalt történéseken, valamint az izgalmas, mégis klasszikus módon tálalt kerettörténeten. Nem állunk meg egy percre sem, nincs pihenő – csak a valóság, semmi más. Na jó, talán egy pici drámával megfűszerezve, néhol pedig komédiával kiegészítve. Utóbbira pedig nagyon nagy szükségünk van, hiszen bármennyire is legyen vicces a már előre eldöntött tárgyalás jellege, bármennyire is nevessünk újfent az Egyesült Államokon, és a sokszor megdöbbentő történelmén, itt bizony komoly témákról van szó. Emberi jogok kerülnek eltiprásra, a demokráciával játszadozik a vezetés, amiért nagyon sokszor a kisembernek kell megfizetnie, aki csak annyit szeretne, hogy békén hagyják, és hazamehessen a családjához. Sorkin nem csöpögősen, mégis végig együttéreztetően tálalja a történetet. Nem magyaráz, nem tanít – csak megmutat, szórakoztatóan. Mi pedig eldönthetjük, hogy mit gondolunk a látottakról. Az biztos, hogy nem csak a korában, hanem manapság is nagyon tanulságosak az események.
VERDIKT
Talán ha Sorkin még ennél is jobban teljesített volna, akkor a végét sem éreznénk annyira fantasztikusnak, egy icipicit heroikusnak és szájbarágósnak. Ha lett volna mellette egy jobb rendező, akkor a film vége nem hajlana kissé giccsbe. De akkor nem tanulhatott volna, nem válhatott volna jobbá, és talán sem ez, sem a következő filmje nem lehetett volna ennyire kiváló. Mert a chicago-i hetek története briliáns lett – akárhol is nézzük, akármilyen platformról, ilyen az igazi, klasszikus, ízig-vérig cinema.
Szólj hozzá!