Dermesztő kór – Kritika

A Dermesztő kór (Cold Storage) első percétől világosság válik, hogy itt nem a finom, elegáns horrorok ligájában járunk. Egy halálos, űrből „visszatérő” gombafaj pusztít le egy ausztrál falut, miközben a háttérben gondtalanul szól a Beach Boys. Ennél egyértelműbb hangütést nehéz lenne választani: ez a film egyszerre akar undorítani és szórakoztatni – és néha egészen ügyesen csinálja mindkettőt. Ez a keret végig jelen van, és meghatározza a film egészét: egy olyan őrült, szabadon engedett szörnyeteg, amely nem törődik a logikával vagy a realizmussal, csak azzal, hogy minél nagyobb káoszt okozzon.

Jonny Campbell rendezése egy furcsa műfaji hibrid. Látszólag komolyan veszi a saját világát – titkos katonai kísérletek, NASA, elszabadult biológiai fenyegetés, globális problémák –, de közben folyamatosan kikacsint. Nem paródia, de nem is igazi horror. Inkább egy olyan B-filmes őrület, amely pontosan tudja, mennyire abszurd, amit mutat. Éppen ezért a történet alapja szándékosan egyszerű, már-már lustának tűnő. Egy veszélyes, mutálódott gomba évtizedeken át pihen egy titkos létesítményben mélyen eltemetve a föld alatt egy eladott katonai intézetben, amelyet időközben – természetesen mindenféle előrelátás nélkül – átalakítanak egy teljesen hétköznapi raktárkomplexummá. Innen már nem kérdés, mi következik: egy rossz döntés, egy kíváncsi karakter, és a fertőzés kiszabadul.

A gomba működése az a pont, ahol a film igazán „elemében van”. A fertőzés nem egyszerűen öl – előbb átveszi az irányítást az áldozat felett, majd groteszk módon szétrobbantja a testet. Campbell ezt nem finomkodva, hanem kifejezetten élvezettel mutatja meg: zöld trutyi, rothadó hús, kontrollálhatatlan hányás és testhorror minden mennyiségben. Ugyanakkor az egész annyira túlzó, hogy egy ponton már nem is undorító, hanem groteszk módon vicces. Ezen a határon egyensúlyoz a film.

A jelenkori szál két raktári dolgozóra épül. Joe Keery figurája a tipikus „nemrég szabadult, próbál normális életet élni” karakter, míg Georgina Campbell az új, lelkes, de veszélyesen kíváncsi kolléga. Kettejük dinamikája ad némi érzelmi kapaszkodót, bár a film nem tesz különösebb erőfeszítést arra, hogy mély karakterdrámát építsen. Nem is ez a cél. Itt az számít, hogy legyen kit bedobni a következő bizarr helyzetbe. És bizarr helyzetből nincs hiány. Egy halott macska a csomagtartóban, teljesen véletlenszerűen felbukkanó motoros banda, időzítésben már-már természetfeletti mellékszereplők – ha valaki logikát keres, rossz filmet választott. A forgatókönyv inkább epizódok sorozataként működik, ahol minden új fordulat arra szolgál, hogy még egy szinttel abszurdabb irányba tolja az eseményeket.

A látványvilág szintén kettős. A CGI gyakran érezhetően mesterséges, de még is van egyfajta bája annak, ahogy a gomba „élősködik” az embereken. Nem próbálják meg elrejteni a költségvetési korlátokat, de ez nem is baj, hiszen a film stílusához ez illik. Ez érdekes módon a film javára válik: ha túl realisztikus lenne, elveszne a fekete humor; ha még olcsóbb, akkor a feszültség tűnne el. Így viszont megmarad egy furcsa, kissé „ragadós” atmoszféra, ami jól illik a történethez. A szörnyek és a fertőzöttek nem félelmetesek, hanem inkább nevetségesek, és ez a vizuális megjelenésükön is látszik. Ugyanakkor a helyszínek és a hangulat olyan sötét és nyomasztó, hogy még a legolcsóbb effektusok is működnek. A film egyszerre akar lenyűgözni és szórakoztatni.

Ami igazán működik, az a hangulat. A Dermesztő kór nem próbálja meg elhitetni, hogy több, mint ami. Nem akar mély társadalmi kommentár lenni, még ha néha odaszúr a kormányzati inkompetenciának vagy a klímaváltozásnak. Ezek inkább díszletek, mint valódi állítások. Elsődleges célja az, hogy meglepjen, sokkoljon, majd egy pillanattal később megnevettessen, s ebben, minden hibája ellenére, sikeres. Mert hiába hemzseg a történet kényelmes megoldásoktól és erőltetett fordulatoktól, van benne egyfajta pimasz energia. Nem kér engedélyt, nem magyarázkodik, egyszerűen tolja előre a saját őrültségét.

VERDIKT

A Dermesztő kór nem jó film a klasszikus értelemben. De nem is akar az lenni. Inkább egy szórakoztató, helyenként kifejezetten beteg ötletparádé, amely akkor működik igazán, ha a néző hajlandó elengedni az elvárásait.