A lét elviselhetetlen kreténsége kilencven percben nagy adag szívvel tálalva. Egy Lonely Island-es srácok által gyártott filmtől az ember végtelen elborult humort vár és annyi szürreális történést ami csak belefér a játékidőbe. És a Palm Springs úgy, hogy mindezeket szállítja sokkal több annál.
Talán ez a film az ami az Idétlen időkig szellemiségét legjobban megőrizte, azóta ezzel a formulával tett utánzások/próbálkozásokból. Bár enyhén itt is felfedezhető metakommentár a Boldog halálnapot!-hoz hasonlóan (csak itt az esküvői komédiák vannak célkeresztben a slasher filmek helyett), itt a hangsúly a nevetés mellett a filozófián van. Igen, a filozófián! Természetesen csak konyhafilozófia, de igazán hasznos útravalókat tehetünk el magunknak, míg röhögünk.
A történet egy „egyfajta végtelen időhurok paradoxon sztori” (ahogy az egyik főszereplő jellemzi), csak jelen esetben az USA kősivatagában megrendezett esküvőn esnek idő csapdába hőseink. És itt van a film egyik legjobb csavarása a formulán és egyben legnagyobb erőssége: több karakter ragad ebben a helyzetben, így több túlélési stratégiát is szembe állít a film, az öröklét traumájával milyen párhuzamos módokon lehet megküzdeni. De a film mégsem igazán az öröklét problémájával állít minket szembe, inkább a szürke, unalmas hétköznapokkal. Amikor nincs következménye se a jó, se a rossz cselekedeteidnek. Ám úgyis, hogy nincs semminek semmiféle következménye, a film egy valamit többször kihangsúlyoz: a fájdalom, amit mi okozunk és amit mi érzünk nagyon is valós. Így még ha létezésünk céltalan, akkor is figyelnünk kell arra, hogy felelős döntéseket hozzunk. Nem szabad a magunk unaloműzése vagy szórakoztatása közben másoknak fájdalmat okoznunk vagy őket veszélybe sodorni. Erre a film élő, húsvér példákat hoz, mi történik ha az ember felelőtlenül hoz döntéseket.
Szóval a film több témát is körbejár a mindennapi nihiltől, az pillanatok és a jelen megélésén át egészen a korábban már említett örök élet dilemmáig. De ha valaki azt gondolja, hogy ez valami köldök nézős bölcsész beszélgetés, nagyot téved; csak úgy röpködnek a poénok, aminek a nagy része még ül is, kellő infantilizmussal és önreflexióval.
Andy Samberg (Brooklyn 99) hozza a szokásos szerethető bunkó szerepét, Cristin Milioti (Fargo, A Wall Street farkasa) pedig sziporkázik mind amikor komolynak kell lennie, mind amikor viccesnek. JK Simmons (Whiplash, Pókember, Juno) pedig megszokott zsenialitásával hozza a mentor/ellenség szerepet.
A látványvilága letisztult, szép, de ami igazán kiemelendő az a zene: ezzel a szintipop hangzással, nemcsak sci-fi feelinget kölcsönöztek a filmnek, de egyben egy időtlenség érzése is fogja el a nézőt. Játszódhatna a nyolcvanas években, a húszas években de akár a jövőben is. Mi is lebegünk az idő szövetén a karakterekkel együtt. Emellett is sokat kölcsönöz a film, olyan keleti kultúrák tanaiból, akik az időt nem egy lineáris valaminek látják, hanem valaminek ami egyszerre és örökké történik. A film üzenete is valahol itt található: fogadjuk el a mostot, értékeljük a jelent, de mégis tegyünk a céljainkért! Ne létezzünk napról-napra! A jelenben élés valahol együtt jár, a múlt elengedésével, ám ez nem azt jelenti, hogy a jövőbe nem szabad fektetni.
Dicséretes ahogy a repetitív a történetmesélésből a legtöbbet hozta ki az első nagy játékfilmes Max Barbakov, a sok ismétlésnek hála, egy egész kis mitológiai világ épül fel a fejünkben, ahogy a történet végére sokadszor látjuk, hogy ment végig az esküvő. És még így is tartogat csavart a film!
VERDIKT
A Palm Springs egy elég jó kis film, aminek nagy a szíve és rengeteg a humora. Nem ér fel a nagy klasszikus „mormotás filmhez”, nem annyira emlékezetes, de remek kikapcsolódás. Vannak sajnos benne kötelező romkom elemek, amik torzítják az élményt, a cselekmény szempontjából értem miért volt benne, ám mégis megalkuvásnak érzem. Mindenesetre csak ajánlani tudom a filmet, aki szereti ezt a típusú humort az jól fog szórakozni és ha az embernek olyanja van, még sokáig el is tud gondolkozni azon, ő melyik útra lépne a főszereplők helyében.
Szólj hozzá!