Zootropolis 2 – Kritika

Visszatért Nick Wilde és Judy Hopps, noha meglehetősen sokat kellett várni erre. Sőt, meglepően sokat ahhoz képest, hogy milyen jól teljesített és mekkora siker lett minden tekintetben, korosztályban és elképzelhető módon az első kalandjuk. De most, hogy a leglehetetlenebb rendőrduó újra bevetésen, vajon elkerülik-e a legyen mindenből egy másfélszer több elven összerántott siker folytatások hibáit?

Judy és Nick immár Zootropolis hírességei, csakhogy a rendőrség berkein belül egy másfajta hírnevük van. Miután elszúrnak egy régóta tervezgetett akciót, Bogo hadnagy terápiára küldi őket, miközben becsusszan a képbe egy rég eltemetett rejtély, mely egészen a város alapításáig nyúlik vissza. Így hát lelki utazás helyett inkább az eddig nem látott biomok felé veszik az irányt, mi pedig sodródunk velünk amolyan terápiás jelleggel, de a problémáik elől így sem menekülhetnek.

Spoilerek nélkül nehéz kifejteni, hogy pontosan miben is különbözik a Zootropolis 2 elődjétől, de valamennyire tény, hogy lényegében másodszorra láthatjuk ugyanazt a sztorit, csak nagyobb léptékben. Számomra a legviccesebb módon ez abban nyilvánult meg, hogy immár nem egy Shakira koncertet kapunk, hanem kettőt. A folytatás mindenben igyekszik rálicitálni az első részre: több Shakira, több állatfaj, nagyobb város, erőszakosabb rejtély, nem duplán, hanem mértéktelenül több poén, több karakter, mindezt ugyanannyi játékidőben.

Ámde mégsem vérzik el. Az ilyen folytatások rákfenéje szokott lenni, hogy jobb esetben ugyanazt hozzák, csak túladagolva, rosszabb esetben még lelketlenül is. Itt szerencsére egyik sem áll fenn, köszönhetően a főszereplőknek. A rejtély mondhatni szerencsére eltörpül – s ezzel az is, hogy már láttuk – a lelki utazásuk mellett, nehéz elképzelni, hogy nem erre vártak mindazok, akik már a szívükbe zárták őket. Az egyetlen hátránya az alapfelütésnek, hogy valamilyen szinten visszavesz abból a csúcspontból, ahova az első rész végére elérkeztek, de a valóságban is vannak minden kapcsolatban hullámvölgyek, s közel sem az történik, hogy a cselekmény kedvéért lenullázzák az addigi teljes fejlődésüket. A cselekmény bár sokfelé sodor és kalandos, a legjobb amikor megállnak két új helyszín között és egy kicsit magukra figyelnek, hogy aztán a végén egymásra is. A párbeszédek erősek, de nem csak az érzelmek, hanem a humor oldaláról is. Kettejük között az apró gegek aranyosak, ötletesek, Nick kicsit több teret kap ugyan, de ez alapvetően jó kontrasztban áll az első résszel. A készítők ráadásul a párterápiának alaposan rájátszanak a PÁR-részére, nem csoda, hogy a rajongók már az előzetesnél megbolondultak a gála jelenettől…a filmben még rátesznek.

Na de a harmadik főszereplőről még szó sem esett, Gary, a kígyó pedig egyébként meglepően későn érkezik meg a filmbe. Aztán még később lesz aktívan is a cselekmény részese, noha körülötte forog az egész. Egyébként nem mondanánk, hogy kevés a jelenléte, ugyanis nagyjából a harmadik mondatára lehet megkedvelni legkésőbb, de az igazi főszereplő inkább az, amit magával hordoz. A kirekesztés, a rasszizmus és az előítéletek sora folytatódik, mindenhol ott van, ezúttal a hüllők és vízi fajok szemszögéből. Az ő élettereik bemutatása legalább olyan ötletes, mint az elsőben a városra eső első képkockák, de alapvetően egyre szomorúbb a felhangja. A feloldozás viszont annál szebb, Garyn, a bájos kígyón pedig nem lehet nem könnyezni egy kicsit legalább. Nála a poénok inkább alkatából akadnak, érzelmileg sokkal fontosabb a karaktere, noha alapvetően ugye ő is kifordított sztereotípiára épül. A film ilyen szempontból nem tartogat meglepetést, de könnyű elnézni neki.

Ha negatívumot kellene mindenképp találni, akkor a podcastos hódot mondanánk, közel sem lett annyira idegesítő mint előre gondoltuk, de így is épp eléggé. Ráadásul a karakterek számának növekedése közepette ő már tényleg feleslegesnek érződik egy idő után. A régiek mind helyükön vannak ahogy és amikor visszatérnek, noha senki sem kap sok időt. A főellenség(ek) valahol bebizonyítják, hogy Nyájasbarinak igaza volt, de a végjáték akciószinten közel sem olyan ütős. Az utána levő megoldás sokkal inkább az – mintha érezték volna, hogy a történet ismétlése ellenében erre kell most ráfeküdni.

A megnövekedett poénmennyiség egyébként talán csak kevesebb apró geget tartalmaz, sokkal több az egyértelműen elénk tett szituáció, vagy épp zsarufilmes utalás, de nem esik az alantasabb viccek mértéktelen használatába. A látványra szintén nem lehet panasz, sőt a szinkronra sem, noha a végén a deja vunak is deja vúja lesz, de nagyon reméljük, hogy az egész csak poén akart lenni, s nem ebbe az irányba kanyarodik majd a harmadik rész.

VERDIKT

A Zootropolis 2 nem jobb elődjénél, épp csak egy kicsit marad el, igazából akár ez is lehetne az első rész. Érzelmileg nagyon erős produkció, de aki teljesen új történetre vágyik az csalódni fog. Szerencsére nem esett a tipikus folytatások hibáiba, de azért harmadszorra várnánk valami csavart.