Fura dolog a fejlődés. A manapság már távolinak tűnő nyolcvanas, kilencvenes években a 3D grafika még nem hódított, vagy csak akkor bontogatta szárnyait, lévén az akkori hardverek nem tették lehetővé a realisztikus ábrázolást. Most hogy már van nafta a gépekben és szuper minőségű 2D játékokat lehetne csinálni, szinte senki nem veszi a fáradtságot. Pedig akkoriban egymásra licitálva jelentek meg a szebbnél-szebb grafikájú alkotások ebben a formában. Amit mostanában kapunk az “oldalnézetes” stílusban, az szinte kivétel nélkül mind valami pixelgrafikás stuff (ahol sokszor pont az a művészi irány, hogy ne legyen szép), esetleg animét, vagy más elvontabb irányokat jelenítenek meg.
Pedig mint írtam a lehetőség adott, de nyilván ezekkel a projektekkel több munka van, s az ebben a zsánerben tevékenykedő indie csapatok nem feltétlenül rendelkeznek akkora erőforrásokkal, vagy szimplán nem erre fektetik a hangsúlyt. Szerencsére akadnak azonban kivételek és kapunk néha egy Grist, vagy egy Inside-ot, de gyakorlatilag pár évente van csak kiemelkedő, kifejezetten szép, 2D grafikás játék. Az Amanita Design viszont arról híres, hogy nem áll be a sorba. Játékaik kivétel nélkül egyedi stílusú, kézzel rajzolt alkotások, amelyek stílusilag mintha mind egy saját maguk által megálmodott Amanita univerzumba illeszkednének. Amíg azonban a közönség által jól ismert Machinarium, valamint a Samorost sorozat kalandjátékok voltak, az új játékuk letér erről az ösvényről. Ez talán pár rajongónak csalódás lehet, de ha magukhoz térnek, akkor ígérem ez lesz az utolsó pont, ahol az előbb említett fogalom az eszükbe jut.
A Creaks egy platform-puzzle keverék, szóval a cseh srácok azért nem távolodtak el igazán a gyökereiktől. A grafika pedig…. hát igen, ha ránézünk a játékra, akkor egyből tudjuk, hogy kinek a munkájáról van szó. Nagyon szép, igényesen és részletesen kidolgozott rajzolt világot kapunk (ezúttal Viktoriánus korra hajazó stílusban). Viszont nem csak kompozíció remek, de az animációk is rendkívül sokrétűek és szépen kidolgozottak. Tényleg mintha egy megelevenedett rajzfilmet látnánk. Ezen a ponton utalnék vissza a kezdésre: pontosan ez az, amire utaltam és amit hiányolok. A játéknak annyira jól áll a nagy felbontás, hogy élmény egy nagyban játszani. A teszt elején kacérkodtam a Switch változattal (megvolt a választás lehetősége), de aztán inkább győzött a józan ész és egy Xbox segítségével inkább nagy felbontásban, nagy képernyőn indultam neki a kalandnak.
Az első képsorok mindenféle hosszas sztori felvezetése nélkül megismertetnek minket a játék főhősével. Egy kisfiút, vagyis fiatal srácot fogunk terelgetni, aki kezdéskor még a teljesen átlagos szobájában olvasgat és tanul. A szoba világítását nyújtó égő azonban megmakacsolja magát és elpukkan. Ezzel párhuzamosan a tapéta is leválik egy ponton a falról és előtűnik egy addig rejtett csapóajtó, melyről rövid nyomozás után kiderül, hogy egy furcsa föld alatti világba vezet. Egy sajnálatos ügyetlenkedés révén a visszaút lehetősége lezárul, de a a kíváncsiság amúgy is nagyobb annál, mint amit a “mateklecke” ígérhet odahaza, így egyre lejjebb ereszkedünk.
Egy ódon lakás (vagy inkább kastély? – hiszen méretileg hatalmas) tárul fel előttünk, melyben hihetetlen mennyiségű kacat és régiség jelenti a berendezést és ahol az egyes szobák, szintek közt rengeteg létrán keresztül közlekedhetünk. Aztán szép lassan előkerül pár fura lény, akik ezt a világot lakják, akadnak itt robot kutyák, lebegő medúzák, ugrabugráló kecskék és humanoid kinézetű, kissé punk frizurás egyedek. Ők mind az utunkat fogják megnehezíteni (vagy nézőpont kérdése: segíteni). Rajtuk keresztül kapunk ugyanis egy-egy nagyobb szobába érve puzzle feladatokat, amiket épp a segítségükkel kell megoldani. Mindnyájan máshogy mozognak ugyanis, van aki üldöz minket, van aki menekül előlünk, a “punkok” pedig leutánozzák a mozgásunkat. Ami közös, hogy veszélyt csak akkor jelentenek számunkra, ha túl közel engedjük őket magunkhoz és mindnyájan gyűlölik a fényt. Annak hatására ugyanis mind valamilyen tárggyá alakulnak, amelyek például jól jönnek egy-egy kapcsoló lesúlyozásához, vagy más puzzle elem megoldásához.
A gameplay olyannyira erre épít, hogy nem is szívesen árulnék el többet. Nagyon jól vannak az új elemek és feladatok bevezetve, a kaland során pedig egyre több dologra kell figyelnünk és egyre több megtanult trükköt kell alkalmazni a továbbhaladáshoz. A tanulás íve zseniálisan van eltalálva, nagyon jó ütemben nehezednek a feladatok. Többször érzi azt az ember, hogy na ezt most már aztán tényleg nem tudom megoldani, de aztán pár percen belül úgyis jön egy ötlet, ami alapján tovább lehet jutni. Abszolút megvan az az érzés, hogy a játékos okosnak érzi magát, így a játék is játszatja magát, csábít a továbbhaladásra.
Közben persze egy sztori is kibontakozik, hogy mi is ez a ház, kik a valódi lakói, valamint hogy meggyűlik a bajuk egy idegen betolakodóval, akinek legyőzésében végül természetesen mi leszünk segítségükre. A szereplők között semmilyen dialógusok nem lesznek, csupán valamiféle idegen nyelvű halandzsa, amely azonban a heves gesztikulációk által hősünkben (s rajta keresztül bennünk is) értelmet nyer. Ennek a minimál stílusnak megfelelően a feladatokhoz sem kapunk külön segítséget (vagy hinteket), nekünk kell kitapasztalni a dolgok működését és utána tudni alkalmazni őket. De mivel ahogy mondtam, ezek nagyszerű ütemben vannak adagolva, így ez nem jelent gondot.
Ami még színesíti az utunkat a puzzle-ökön és a sztori alakulásán túl, azok a különféle fellelhető festmények – ezek adják a játék gyűjtögetős szegmensét. Két fajta műalkotást találhatunk, az egyszerűbbeket csak megcsodálni tudjuk, s mivel mindegyikben van egy szerkezet, amit fel lehet húzni, mint egy régi játékot, minimális animációkat is kapunk hozzájuk. Vannak azonban különleges darabok is, ahol gyakorlatilag egy minijátékot kapunk. Ezek sokszor reflektálnak a játékbeli történésekre, így remek kikapcsolódást, vagy kikacsintást jelentenek, egy-egy bonyolultabb puzzle sor megoldása után.
A játék 5-6 órán át tart egy átlagos játékosnak, habár látni a YouTube-on 2 órás végigjátszást is. Ez utóbbi viszont nyilván úgy készült, hogy aki játszik, az tudja, hol mit kell csinálni és hát a saját kalandunk gerincét a felfedezése fogja adni, valamint a töprengés, hogyan is kell egy-egy részt megoldani. Ez azonban abszolút élvezetes és pont annyi elfoglaltságot nyújt, hogy nem válik terhessé, valamint még azelőtt véget ér, hogy unalmassá válna. Talán ezt lehet a Creaks legnagyobb erényeként említeni és ez fontos fegyvertény, amit csak kevesen tudnak ilyen jól eltalálni.
A pontszámot tekintve nem szeretnék magyarázkodni, de pár dolgot fontosnak tartanék tisztázni. A The Last of Us Part II értékelése után kaptam olyan kritikát, hogy márpedig 10 pontos játék nincs, az egy olyan elméleti maximum, amit soha nem lehet elérni. Szerintem ez butaság, a 10 egy skála maximuma és ugyanúgy kiosztható, mint az iskolában az 5-ös, vagy netán nem mindenkinek volt/van része benne? Továbbá a maximális pontszám nem jelenti azt, hogy egy olyan játékkal van dolgunk, ami mindenkinek tetszeni fog. Azt jelzi, hogy az adott stíluson belül egy olyan alkotással van dolgunk, amely maximálisan figyelemre méltó. Persze ha valakit ez a stílus eleve nem érdekel, akkor a játék sem fog tetszeni, de ez aligha a produkció hibája.
VERDIKT
Kevés olyan játék van manapság, ahol a grafika, a játékmenet, a nehézség és a hossz egy olyan logikusan felépített egységes egésszé áll össze, ami maximálisan magával ragad és szórakoztat olyan módon, hogy az ember észre sem veszi az idő múlását. A Creaks ilyen – nem játssza meg magát, nincsenek felesleges körök, pont annyit árul el, amennyi szükséges és elégséges a játék élvezetéhez, valamint a sztori alakulásához. Részemről maximálisan jó ajánlólevél, hogy legközelebb is bizalmat szavazzak az Amanita Games játékainak.
Szólj hozzá!