Tron: Ares – Kritika

Egy örökkévalóságnak tűnt kivárni ezt a filmet, de végre eljött ez a pillanat is, amikor újra beléphetünk a Rács világába. Jobbkor nem is jöhetett volna a folytatás, amikor mindenkit és mindent mesterséges intelligenciával ruháznak fel a való világban is. Van egy pillanat a Tron: Ares közepén, amikor Evan Peters karaktere felkiált: „Ez talán a legmenőbb dolog, amit valaha láttam!” – és ennél találóbban talán semmi sem írhatná le a néző élményét. Negyvenhárom évvel az első Tron után, és tizenöt évvel a Tron: Örökség premierje után upgrade-t kapott a franchise – és most fényesebb, hangosabb és látványosabb, mint valaha. Joachim Rønning filmje nem pusztán nosztalgia, hanem egy új irány, amelyben a klasszikus világ összeolvad a miénkkel, miközben a neonfények és az őrült tempó továbbra is meghatározzák a hangulatot.

A Tron: Ares merész lépést tesz: ezúttal a történet nagy része nem a digitális Rácson, hanem a valóságban játszódik. Ezt már az előzetesek is leleplezték, hogy a harmadik filmben nem az emberek, hanem a gépek lépnek át a mi oldalunkra. Jesse Wigutow forgatókönyve azonban megtalálja a módját, hogy a Tron világa és technológiája – a látványos motorkerékpárok, a korong alakú fegyverek és minden, ami ikonikus – betörjön a mi világunkba. Az első előzetesek után azt gondoltuk, hogy lelőtték a poént, már mindent tudunk, nem tud újat mutatni a film, azonban ügyesen megoldották, sőt mi több, még izgalmassá és nem utolsó sorban elgondolkodtatóvá is tette a filmet az író. Bár a sztori nem túl acélos, de őszintén szólva, a franchise egyik része sem a mély tanulságok levonásáról szólt, másért szerettük az első két filmet: a látványáért. A Tron: Örökség kék-narancs színvilágát itt felváltja a vörös – minden vörösben úszik, amely egyszerre vérbő, veszélyes és rendkívül látványos. Ez az esztétikai váltás tökéletesen illik a történethez, és új vizuális energiát ad a franchise-nak.

A cselekmény néhány évvel az előző film után játszódik. Sam Flynn lemondott az ENCOM vezérigazgatói posztjáról, helyét Eve Kim (Greta Lee) vette át. Nem húzzák azzal az időt, hogy megmagyarázzák a váltást, mi történt a második film szereplőivel, egyben belecsapunk az események közepére. Fő riválisa Julian Dillinger (Evan Peters), az 1982-es film gonoszának unokája. Dillinger megalkotja Arest (Jared Leto), egy szuperintelligens úgynevezett „mester” programot, amely lassan öntudatra ébred. A film középpontjában így az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolata áll – egy régi, de most különösen aktuális téma, amit Rønning látványosan és izgalmasan bont ki.

A látvány mellett fontos kérdést fogalmaz meg: Mi történik, ha a Tron technológiáját átvisszük a valóságba? A csodajárgányok az utcákon, mindenféle drónok repülnek az épületek között – és mindebből színtiszta káosz lesz. A film legnagyobb erőssége, hogy a látványra épít. A Tron: Ares egyszerre földhözragadtabb és izgalmasabb, mint elődei. Nem steril, digitális díszletek között zajlanak az események, hanem valódi városokban, valódi statisztákkal, ahol a praktikus és a digitális effektek hibátlanul keverednek. Joachim Rønning irányítása alatt egyszerre magabiztos és dinamikus a Disney fényben úszó látványorgiája. Minden akciójelenetben van valami különleges, valami, amitől az egész jelenet életre kel. Nem túlzás azt állítani, hogy az Avatar óta nem láttunk ennyire menő látványvilágot a filmvásznon, amit tényleg a legnagyobb vásznon kell átélni. Éppen ezért a film nem rejtegeti sokáig, hogy mire született: bitang erős látvánnyal elkápráztatni a nézőt. Ez egyszerre pozitívum és negatívum is, hiszen a kétórás film első felében egymást érik a jól megkoreografált jelenetek, addig a harmadik felvonásra kissé belefáradunk, már nem hoz lázba a látvány. A korai üldözéses szekvencia, ahol két MI-karakter üldözi Eve-t egy motoron, maradandóbb élményt hagyott, mint a végső összecsapás. Egy másik jelenetben a kamera Eve autójának visszapillantójára van rögzítve, miközben Greta Lee arca a tükörben látszik a száguldás közben – apró, de zseniális megoldás, amely hitelesen adja el a pillanatot.

A Tron: Ares nem hagy időt a pihenésre: őrült tempóban robog végig a játékidőn. Jared Leto meglepően visszafogott, de karizmatikus főhőst hoz, Greta Lee pedig fantasztikus ebben a nagyköltségvetésű szerepben – igazi öröm látni őt ilyen közegben az Előző életek (Past Lives) drámája után. Evan Peters könnyed humorral és energiával viszi a gonosz szerepét, miközben a film több ponton is tiszteleg az 1982-es klasszikus előtt – van egy jelenet, ami annyira finoman és elegánsan utal vissza az eredetire, hogy az embernek kedve támad újranézni az egészet.

Már többször kiemeltük, de joggal, mert a vizuális effektek lélegzetelállítók, de ami igazán különlegessé teszi a filmet, az a hangzásvilág: minden robbanás, minden motorzúgás, minden zenei beat úgy üt, mintha a néző is a kétkerekű nyergébe pattanna. A film a legjobb, amit a Tron-világ nyújtani tud: esztétika, technológia és emberi érzelem egyetlen nagy, lüktető, neonfényes szimfóniában.

VERDIKT

A Tron: Ares nem csupán méltó folytatása az előző filmeknek, hanem bátran újra is értelmezi a sorozatot. Egyszerre tiszteletadás és megújulás: a valóság és a virtuális határvonal elmosódik, a látvány pedig minden pillanatban magával ragad. Joachim Rønning filmje a legjobb értelemben vett blockbuster – gyors, izgalmas, és tele van izgalmas filozófiai kérdésekkel. A jövő valóban neonfényben ragyog, és ha ez a jövő, akkor érdemes lesz belevetni magunkat.