Richard Linklater immáron három évtizede a független filmes szcéna egyik legizgalmasabb alakja, aki igazán erős a már-már abszurdba hajlóan kisszerű, épp ezért mindannyiunk számára számára könnyen azonosulható történetek filmre vitelében. A kultstátuszba emelkedett Mielőtt-trilógia (melyet egyébként bármilyen furcsa, a rendező egy saját élménye inspirált) évtizedeket, különböző stádiumokat átölelően mesélt a párkapcsolatok alakulásáról, másik nagy sikere, a Sráckor pedig 12 évig forgott, épp azért, hogy az öregedés, a különböző életszakaszok a lehető leghitelesebben tudjanak megjelenni a színészeken. Legújabb filmje, a Hová tűntél, Bernadette? nem saját ötlet alapján készült, Maria Semple 2012-ben megjelent, azonos című regényét vette alapul ezúttal a rendező, ez nem jelenti azt azonban, hogy a Linklater filmjeire jellemző pozitívumok ne lennének jelen ebben az alkotásban.
Bernadette Fox (Cate Blanchett) élete látszólag mesés. Férje, Elgie Branch (Billy Crudup) a Microsoft egyik reményteli programozója, lánya, Bee (Emma Nelson) szépen teljesít az iskolában, a család pedig Seattle egy nyugodt, kertvárosi negyedében lakik. Ahogy azonban azt a különböző alkotásokban már oly sokszor láttuk, az idill hamarosan felbomlik, Bernadette elszökik otthonról, a család rögtön el is indul, hogy felkutassa a nőt.
Linklater ezúttal egy hangvételben és filmes eszközök terén is kifejezetten különleges filmmel jelentkezett. Már a cím is kiváló – bár ez nyilván az alapműből adódik – ugyanis rögtön teret ad egy konkrétabb és egy metaforikus értelmezésnek is. Hiszen a kérdés utalhat a filmbéli szituációra, az eltűnésre, a kutatásra, tágabb spektrumból viszont akár Bernadette teljes életére is. A nő ugyanis néhány évtizeddel korábban reményteli építész volt, akinek lábai előtt hevert a teljes szakma. Szépsége, karakánsága mindenkit lenyűgözött. A jelenben azonban egy megtört, szorongó, depressziós Bernadette-t látunk, logikus tehát ebben az esetben is a kérdés, hogy hová tűnt az előbb felvázolt személy. Linklater azonban nem ad egyértelmű választ, egyszerűt legalábbis biztosan nem. A film nagyon ügyesen építi a főhőst, végig erős kettősség érezhető, Bernadette gondolatai, reakciói mellett folyamatosan megkapjuk a külvilág reflexióját.
Cate Blanchett-ről pedig ezúttal is szuperlatívuszokban tudunk nyilatkozni. Könnyen elintézhetnénk az alakítását annyival, hogy ismét üzembiztosan hozza a Blue Jasmine-ben látott karakterét, azonban ebben az esetben nem lenne teljesen igazunk (még akkor sem, ha jó és helytálló a párhuzam az előbb említett Woody Allen-filmmel). Bár a két nőt hasonló stádiumban látjuk, nüanszokban azért érzékelhetőek különbségek. Bernadette-ből hiányzik az a fennköltség, az a gőg, ami Jasmine-ben megvolt, egy sebezhetőbb, védtelenebb karakter, ráadásul a két figura által bejárt út sem azonos, jelen esetben nincs egy egyértelmű indikátor, ami beindítja, felgyorsítja a folyamatokat, itt apró pillanatok, momentumok vezetnek a máz teljes leolvadásához. Blanchett pedig pont ezeket a nüanszokat ábrázolja remekül, ezáltal (Golden Globe-ra jelölt alakítása) alakítása nem válik önismétlővé. Empátiával, a megértés igényével fordul a karakteréhez.
Nemcsak az ausztrál színésznő tündököl azonban, Billy Crudup is egészen remek a támogató férj szerepében (bár talán jogos kritika a filmmel szemben, hogy az ő nézőpontja lehetett volna valamivel erősebb), minden tekintetében ott van a megtörtség és a szeretet egyaránt, Kristen Wiig egy jelenet alatt csinál komplex karaktert egy egydimenziósnak induló mellékszereplőből, Laurence Fishburne pedig egészen apró szerepben tűnik fel, ám mégis többek között az ő nevéhez fűződik a film talán legzseniálisabb jelenete. Linklater és a film vágója, Sandra Adair remekül oldják meg, hogy két párbeszéd (az egyik Erin és a terapeuta, a másik Bernadette és a Fishburne által játszott Paul között zajlik) rímeljen egymásra, egészítsék ki, helyezzék kontextusba a különböző információkat. Ez is azt szolgálja, hogy egyszerre értsük meg a főhős és a külvilág nézőpontját. Ezt szépen segíti az operatőri munka is, remek az egyensúly a közelik és a külső, ezáltal kevésbé szubjektív kameraállások között (néhány meglepő választással, például Bernadette egyik vallomásában végig kívülről látjuk őt). A képi világ egyébként is pazar, az Antarktisz végeláthatatlan jégtábláinak monumentalitása remek ellentétet képez a családi kapcsolatok intimitásával. A víz egyébként is fontos, metaforikus szerepet kap a filmben, hiszen egyrészt ez biztosítja a film keretét (a megfagyás utal ezekben az esetekben a harmónia létrejöttére), míg a Bernadette szökésének oka pont a szinte özönvízszerű eső lesz.
A hangvételekkel is ügyesen játszik Linklater, érezhetően vonzza őt az alapszituációban rejlő abszurd humor, azonban egy pillanatra sem bagatellizálja el a történetet. Ebből a szempontból remek választás a gyermeki nézőpont, mert ez teret ad a szertelenségnek, a humornak. Ez egyébként főleg a film elején érvényesül, ekkor képek és zene tekintetében is szinte mesei megoldásokkal dolgozik a rendező, az alkotás második fele aztán egyértelműen tónust vált. Bár ezt sem lehet ennyire sematizálni, mert van, hogy egy jeleneten belül vált át az abszurd vagy a groteszk humor tragikumba.
VERDIKT
A Hová tűntél, Bernadette? egy kitűnő alkotás, nem hibátlan, néhol talán némileg kidolgozatlan azonban erős és bravúrosan megkomponált, egy olyan alakítással a középpontban, amelynek láttán nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem túlzás Cate Blanchett-et már most a legnagyobbak között emlegetni.
Szólj hozzá!