Már-már prófétai erejű mű a Queen and Slim, ami igazából még februárban érkezett a mozikba, de most, hogy éppen a BLM mozgalom kellős közepén vagyunk, nem is lehetne relevánsabb. A mozi akkor érkezik, amikor a legnagyobb szükség van rá. Amikor a legnagyobb szükség van a tanításra, a tájékozódásra – hiszen ha csak pár lépést megteszünk, akkor észrevehetjük, hogy a probléma milyen mélyen gyökerezik, és mennyire régre húzódik vissza. Jóval hamarabb voltak már gondok, mint február – az USA szövetébe, legendájába, mítoszában vaskosan bele van szőve a rasszizmus, mely elméletekre a Queen and Slim sokszor realistán, naturalisztikusan, többször pedig sötét tündérmesei szintekre emelkedve regél. Mindeközben tisztában van az elődeivel és saját múltjával.
Melina Matsoukas első filmjéről van szó, és mint mindig, így most is jó látni új nézőpontokat. A színesbőrű, női látásmód egészen más megközelítést ad, és bár van egy-két helyen kivetnivaló a történetvezetésben és a megvalósításban, Matsoukas rendkívüli jelenlétről ad tanúbizonyságot. Rendezése mögött olyan erős szakmai, irodalmi és filmtörténeti tudás áll, melyet nem az arcunkba tolva igyekszik felmutatni (“nézd, milyen okos vagyok”), hanem finoman, történetébe szőve eszközöl.
Hőseink Slim és Queen: egyszerű, átlagos pár, akik egy tinder-randin vesznek részt a film kezdetén, és még csak nem is élvezik. Az este zavartalanul, szinte unalmasan telik, néhány zavarbeejtő történet és egy-két kínos mondat kíséretében. Hazafelé menet azonban a párost megállítja egy rendőr. Slim-et (faji hovatartozása miatt) még úgy is előítélettel kezeli a rendőr, hogy a srác igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy békésen, nyugodtan továbbmehessenek. A jogászként dolgozó Queen azonban nem tűri az eseményeket, és közbelép, amikor megtörténik a baj. A rendőr rálő Queen-re, Slim pedig véletlenül, dulakodás közben lelövi a járőrt. Mindketten tudják, hogy esélyük sincs a bíróságon és a rendőrségen, így menekülni kényszerülnek. De hová is mehetnének?
A felütés egyszerűnek hangzik, a Bonnie és Clyde-szerű felhang sem véletlen. Azonban Matsoukas-ék a sztorit New Orleans-ba helyezték, mely mindig is otthona volt a természetfelettinek, a hangulatos, déli kísértettörténeteknek, és persze a mélyen húzódó rasszizmusnak. Ahogyan haladunk előre a történetben, és a páros egyre több emberrel ismerkedik meg egy olyan közösségben, melyről valamilyen szinten mindig is tudták hogy a részei, mégis csak most tudtak igazán eggyé válni velük, a film úgy válik emelkedettebbé és lép át egy amolyan megszállott, hipnotikus stílusba, mely a végére valódi tündérmesévé növi ki magát. Queen és Slim egy metamorfózison megy keresztül, és úgy, ahogyan a film is egyre inkább levedli a naturalisztikus énjét, úgy ők is hétköznapi emberekből üldözöttekké, majd legendás, népmesei hősökké válnak, akiknek nevét mindenki ismeri országszerte.
Érdekes látni ezt az átalakulást, és képtelenség nem összehasonlítani azokkal az eseményekkel, amik most éppen a világunkban zajlanak a George Floyd meggyilkolása kapcsán kialakult demonstrációk során. Az események egymásutánja, és maga a folyamat, mely által egyszerű, halandó, nem tökéletes emberek hirtelen legendává változnak, kísértetiesen hasonlít egymáshoz. Mindazonáltal azt is jelzi, hogy a probléma milyen ősi, és hogy a megoldás még mindig várat magára. Nem marad más, mint a javulás iránti vágy, ami mindig megvan hőseinkben, akármennyire is legyenek emelkedett alakok.
Queen és Slim amellett, hogy ikonná változnak közösségükben, mindvégig megmaradnak embernek, akik szeretnének visszatérni régi életükhöz. Míg Queen valamilyen szinten menekül előle, Slim-ben megvan a vágy, hogy visszakapja azt, amit ő eddig is ismert. Míg Queen gyerekkora óta tisztában van vele, mi vár, vagy várhat rá, Slim még csak most ismeri meg azt, és nehezen tudja befogadni. Nem akarta magára venni azt, ami körülötte történik, de sajnos nem volt más választása, úgy, ahogyan Queen-nek sem. Matsoukas érzékelteti, hogy mindegy, milyen háttérből, milyen álmokkal, vágyakkal érkezzenek hőseink, ugyanolyan esélyük van arra, hogy pillanatok alatt széthulljon az életük. A páros egymás karjaiban talál némi megnyugvást – mire azonban egymásra találnak, a film teljes mértékben átalakul (hőseivel együtt) egy amolyan ősi regévé, melynek központi képe a poszterként is használt, gyönyörű, fekete-fehér fotó.
VERDIKT
A film befejezése nem kínál feloldozást, sokkal inkább elmélyíti bennünk az érzést, hogy valamit tennünk kell, mert ez így nem mehet tovább – amit az elkövetkezendő hónapok valós eseményei csak megerősíteni tudnak. Pár Matsoukas néha vét egy-két hibát, filmje majdnem tökéletesnek mondható. Helyenként problémái vannak a ritmussal, és csattoghatott volna a vágóolló bátrabban is. Ha kicsit rövidebbre vágta volna a filmet, akkor talán erőteljesebb lehetett volna a mondandó is, és maradandóbb, feszesebb a film. Ez még akkor is elmondható, ha igaznak tekintjük a tényt, hogy a film tud profitálni ebből a kényelmes, merengő stílusból, miközben hajóként barangol a New-Orleans-i tájon. De ez rendezői szempontból majd később relevánsabb lesz, amikor a következő alkotását láthatjuk. Izgatottan várjuk, ugyanis a mozi pillanatok alatt vált eső filmből a kulturális szempontból fontos mérföldkővé, még úgy is, hogy igazából csak ismétli azt, amit eddig már nagyon sokszor hallottunk és hallattunk. Ameddig szükség van ilyen mozikra, addig öröm, hogy ilyen kezekből, ilyen minőségben kapjuk.
Szólj hozzá!