Lidércnyomás lett a Daymare 1998 konzol portja.
Olyan játékról mindig nehéz egy objektív véleményt alkotni és ezáltal tesztet írni, melyet az ember fia jobban vár mint bármi mást. Amiről kialakítunk saját magunknak egy olyan előzetes véleményt ami túlságosan pozitív. Mely szerint előre borítékolhatjuk, hogy ez nem bukhat el, manapság szépen mondva, felültetjük magunkat a hype vonatra. Anno a játék annak apropóján került a célkeresztembe, miszerint egy csapat lelkes arc elkezdi önmaga megvalósítani az általam is annyira imádott Resident Evil 2 folytatását, vagy felújítását, nem emlékszem már pontosan. Néhány évvel később amikor titokban a Capcom is megkezdte a remake elkészítését, levadászták a projektet, eltüntetve azt a süllyesztőben. Ez a lelkes fejlesztőknek nem vette el teljesen a kedvét a megálmodott koncepciótól, így némi átalakítással elkezdték más irányba terelni a dolgokat, ezzel eljutva a Daymare 1998-ig.
Az első probléma ezzel és az én memóriámmal, hogy az akkoriban rajongóknak beállított Invader Studios gárda, valójában nem lelkes amatőröket tömörít, hanem egy csomó programozót, 2D és 3D modellezőt és dizájnert. Így a leányzó fekvése azért egészen mássá válik és az elkövetett hibákat is kevésbé tudom lenyelni egy olyan gárdának aki ebből él, mint egy olyannak aki munka után leül egy játékot fejleszteni. Higgyétek el nekem nagyon akartam szeretni ezt a kis nosztalgikus ámokfutást, de sajnos nem igazán talált nálam megbocsájtásra a fejlesztőcsapat, pedig egy az egyben a célközönségük vagyok. Na de lessük is meg konkrétan mit is kapunk ha megvásároljuk a Daymare 1998 konzolos változatát.
A sztori bemelegítése gyanánt egyből a mély vízbe dobnak minket. Egy speciális kommandós csapattal helikopterezünk megnézni mi is történt egy kísérleti kutatóállomáson. Itt persze be is üt a gond, elszabadul egy gáz halmazállapotú biológiai fegyver. Ez a gáz megöli azt akivel kapcsolatba kerül, majd reanimálja holttestet, tehát konkrétan zombikat készít. Ebből a felütésből adódnak a bonyodalmak ármány és árulás, klasszikus 90-es évekbeli kapzsisággal kiegészítve. A bevezetés után a játék helyszínéül Keen Sight városkája, valahol Idaho mélyén fog szolgálni. Melynek zombifikálását a már említett Castor nevű gáz fogja biztosítani lezuhanó helikopterünk segítségével.
A setting egyébként nagyon jó, hangulatosan hozza 90-es évek Amerikáját. Megtalálható minden kis apróság ami segít egy kicsit beleélni magunkat a történetbe. Az épületek kialakítása, a berendezés, a használati tárgyak mind üvöltik az arcunkba, hogy mikor is játszódik kalandunk. Néhány apróbb dolog fog csak kizökkenteni minket, mint mondjuk az indokolatlanul sokszor felhasznált Lada Niva modellek, melyek elég tájidegennek hatnak. Vagy a high-tech csuklópántunk, ami azért jobban is hajazhatott volna a korabeli technológiai csúcseszközökre.
Ha már szóba került a kis csuklópántunk akkor beszéljünk a játékmechanikáról, mert hát azzal aztán igazán nagy problémák vannak. Az első a csuklópánt vagyis annak kezelése. Amellett még el tudok menni, hogy mennyire nem a 90-es évek technológiai fejlettségét tükrözi, még ha egy különleges egység eszköze is. Ami igazán kiveri a biztosítékot az a nehézkes használata. Konkrétan itt kapott helyet az inventory, emberünk életerejének jelzése és az összegyűjtött iratok, valamint magnófelvételek is. A készítők az autentikusan az ezredforduló előtti nehézségi szinttel operálnak. Így amikor ebben a “menüsorban” vagyunk a világ nem áll meg körülöttünk. Persze mondhatjuk, hogy ez a való életben is így van, de ez szerintem sok játékosnál kiveri majd a biztosítékot. Na nem csak azért mert nem fagy be a körülöttünk lévő pokol, hanem mert késik az input. Konkrét késés van a gombok megnyomása és az inventoryban való lépkedés között.
A másik fekete leves a nehézség. Nem vagyok egy hardcore gamer aki minden Dark Souls-t platinázott már, de van mögöttem tisztes mennyiségű végigtolt cím, egészen a 90-es évek megidézni szánt klasszikusaitól kezdve. Tehát láttam már ezt-azt, de ilyet még nem sűrűn. Dióhéjban a normal nehézségi fokozat hullámzik a végigjátszás során, majd a végére pokoli nehézségre vált. Vannak sima zombik akik egy mellkas lövéstől visszaszenderednek az öröklétbe, de van olyan aki 4 fejlövés után is feláll. Arról ne is beszéljünk, hogy ezek a zombik nem az egyezményes agyevő fajtából valók, nem akarnak felzabálni, csak lehánynak, legalábbis a többségük. Van ugyanis néhány amelyik messziről köp le vagy megpofoz kétszer közelről. Mindezek össze vissza zúdulnak ránk, sokszor indokolatlan szituációkban. Jó hír azonban hogy a klasszikus “NOCLIP” azaz a falon átjárás kódját nem tudják már fejből, így csak sűrűn átütnek és átlógnak a falakon, ajtókon, de kárt nem tudnak bennünk tenni.
Fontos kitérni még az irányításra, amiben a játék sajnos nem üti meg a mai szintet, ezáltal újra átélhetjük azt a frusztrációt amit a tank irányítás jelentett. Na nem kell rosszra gondolni ez egy TPF, a kamera szorosan mögöttünk lohol, néha talán túl szorosan is. De egyszerűen a lenyomott gombokat nem mindig érzékeli a főhős, áll csak tovább bambán, míg az aktuális pofozó/hányó ellenfél pedig ledarálja az amúgy sem túl hosszú vitalitási csíkocskánkat. A karakterek, mert ugye három különbözőt irányítunk a játék során, egy az egyben ugyanúgy viselkednek minden szituációban. Kicsit a mozgásuk is darabos, igen komótos még a sprint opció is. Tekintve, hogy ez egy túlélőhorror és a munícióval elég szűkmarkúan bánik a játék, nem ártott volna kicsit mobilabbnak megkreálni embereinket. Így elég gyakran kell újrakezdenünk a keményen beszkriptelt, olcsó jumpscare-ek során ránk váró küzdelmeket.
Az értékelés egy cseppet sem elhanyagolható szempontja a grafikai megvalósítás, ami aztán igazán előző évezredi állapotokat idéz. A tesztet egy Xbox One S-en végeztem, de kisebb kutatómunka után kiderült, hogy One X-en és PS4 Pro-n is hasonlóak a tapasztalatok. A játék így a következő generáció küszöbén, 4K-val és 60 vagy ne adj isten 120 FPS-es ígéretek hajnalán nem képes a stabil 30 fps-re, de valószínűleg még a 20-ra sem. A képfrissítés miatt az első néhány óránál folyamatosan ki kellett lépnem ellenőrizni, hogy nem a konzolommal van-e baj. Azért 2020-ban kiadni egy ennyire optimalizálatlan cuccot, annak fényében, hogy PC-n elérhető már több mint fél éve és egészen stabilan fut, igencsak bátor dolog. Amellett még szemet is tudnék hunyni ahogy a karakterek kinéznek. Komolyan olyan arcok, animációk, és recés élek vannak mintha egy PS2 játékot játszanánk emulálva, nagyon magas felbontásban.
Az agyérgörcstől csak az mentett meg, hogy kaptam egy tippet mely szerint ha elnémítom a zenét az ad néhány plusz FPS-t. Csodák csodájára ez bevált. Ez azért elég erős a jelenlegi konzolgenerációban. Vagy vegyük a bevezetőküldetést melynek során visít a sziréna az épületben. Ahogy tovább haladtam a történetben és elértem Keen Sight csendes kisvárosába és végig vártam a rendkívül hosszú, néma töltőképernyőt a sziréna ugyanúgy visított mintha a korábbi, helikopterrel is több percre lévő helyszínen lennék. Hogy ne csak ekézzem a játékot azért beszéljünk pozitívabb dolgokról is. A hangulat egészen megteremti a kitűzött célt, a 90-es évek túlélőhorror zsánerének atmoszféráját. Sokszor működnek a fura dialógusok, az easter egg-ek és van egy fajta diszkrét bája az egész cuccnak. Sajnos ez viszont közel nem elég az üdvösséghez.
VERDIKT
Nem fogok kertelni: a játék konzolos debütálása nem sikerült jól. A képfrissítési problémák miatt a Daymare 1998 a játszhatatlanság határát súrolja. A készítők azonban beígértek egy frissítést, mely elviekben a problémák nagyját orvosolni fogja. Bízzunk benne, hogy ez valóban így lesz és az Invader Studios csapata nem ül le a bukás után. Bízzunk benne hogy újult erővel, tanulva a hibákból vágnak bele az ambiciózus projekt rendbetételébe, esetleg egy új játék fejlesztésébe. A játékot nem nagyon tudom ajánlani senkinek, maximum, ha tényleg ez a zsáner a mindened és már minden mással végeztél. Ha valaki mégis beszerezné, jobban teszi, ha megvárja a beígért javítócsomagot. A jelenlegi állapotban nem igazán érdemli meg, hogy időnket pazaroljuk rá.
Szólj hozzá!