Fegyverek – Kritika

Zach Cregger rendező neve mostanra összeforrt azzal, hogy a nézőt képes teljesen félrevezetni, majd ott csapjon le, ahol a legkevésbé számít rá. A 2022-es Barbár után sokan már az új horror mestereként kezdték emlegetni, és nem is véletlenül. Ott annál a filmnél is, itt is tökéletesen bánik a feszültség adagolásával, a váratlan fordulatokkal és azzal a fajta nyugtalanító, sötét humorral, ami egyszerre szórakoztat és borzolja az idegeket. A Fegyverek (Weapons) körül óriási volt a várakozás, talán túl nagy is, hiszen ma már minden, ami kicsit is ígéretesnek tűnik a műfajban, hajlamos a közönség és a kritika által az egekbe emelkedni. Cregger azonban ügyesen fordítja előnyére ezt a felhajtást, s az új film nemcsak hogy megfelel az elvárásoknak, hanem tudatosan rá is játszik rájuk, hogy aztán egy teljesen más irányba vigye a történetet, mint amire a néző az első percek alapján számítana.

A Fegyverek nem a megszokott értelemben vett „nagy csavarra” épít. Nem egyetlen, mindent felforgató fordulat tartja össze a cselekményt, hanem egy folyamatos, apróbb meglepetésekből építkező szerkezet. A film egyszerre kíméletlenül erőszakos és fanyar humorral átszőtt, és ebben a kettősségben rejlik az ereje. Az alaphelyzet rögtön megadja a nyugtalanító alaphangot: egyetlen éjszaka a kisvárosi Maybrookban tizenhét gyerek kel fel pontosan hajnal 2:17-kor, majd egyszerűen kisétál az éjszakába – és nyomtalanul eltűnik. A legkülönösebb az egészben, hogy mindannyian ugyanabba az osztályba jártak, egyetlen kivétellel: Alex Lillyvel. Ez az ötlet könnyedén beférne Stephen King legnyugtalanítóbb rémtörténetei közé, és Cregger nem is titkolja, hogy az Az és a Borzalmak városa nagy hatással volt rá.

A történet felépítése viszont jóval szokatlanabb, mint amit a műfajban megszoktunk. Cregger hat különálló fejezetre bontja a filmet, mindegyik egy-egy kulcsszereplőre koncentrálva. Ez a szerkezet egy minisorozat élményét adja, ahol minden epizód végén függőben marad valami fontos kérdés. A szálak rendre a legfeszültebb pillanatokban szakadnak meg, így a nézőt folyamatosan újabb és újabb rejtélyek elé állítja, miközben a nagyobb, mindent átfogó talány is ott kísért a háttérben. Ez a technika könnyen frusztrálóvá válhatna, de Cregger olyan ügyesen adagolja az információt, hogy inkább izgalmas és sodró marad, semmint idegesítő.

A szereplőgárda kifejezetten erős és sokoldalú. Julia Garner egyszerre tud sebezhető és nyugtalanítóan kiismerhetetlen lenni, Cary Christopher alakítása pedig különösen emlékezetes: egyszerre kelt szánalmat és gyanakvást. Josh Brolin egy gyászában eltorzult apát játszik, akinek fájdalma dühbe fordul, Alden Ehrenreich egy folyton bajba keveredő rendőrt formál meg, Benedict Wong pedig a kétségbeesetten nyugalmat kereső iskolaigazgatót. Austin Abrams pitiáner, pénzéhes drogosként jelenik meg, Amy Madigan pedig Alex furcsa, szeszélyes nagynénjét alakítja. Mindannyian elbírnák önállóan is a film súlyát, de itt mindenki csak rövid ideig kerül a középpontba, mielőtt a történet újabb szereplőre vált.

Ez a folyamatos fókuszváltás adja a film egyik sajátos ízét, de egyben a gyengeségét is. A Fegyverek érzelmileg kissé hűvös marad, mert a hangsúly sokkal inkább a cselekményen és a rejtélyeken van, mint a mély karakterdrámán. A történet szinte sosem hagy időt arra, hogy igazán átérezzük a szereplők lelki terheit, hiszen máris a következő esemény sodrásában találjuk magunkat. Akinek fontos a lélektani kidolgozottság, az talán hiányolni fogja ezt a réteget, de aki a feszült tempót és a folyamatosan változó perspektívákat értékeli, annak ez a szerkezet igazi csemege lehet.

A film képi világa mindenesetre pazar. Larkin Seiple operatőr precízen megkomponált képei, a finoman sikló steadicam-felvételek és a hipnotikus zene mind hozzájárulnak ahhoz a nyugtalanító, szinte álomszerű atmoszférához, ami az egész filmet áthatja. Cregger ráadásul nemcsak írta és rendezte, de a zeneszerzésben is részt vett, így a film hangulata teljesen egységes. Éppen ezért csalódás, hogy az IMAX-változat alig használja ki a formátumban rejlő lehetőségeket – mintha ez csak utólag, kényszerből került volna a forgalmazási tervbe. Ami viszont igazán kiemeli ezt a filmet a mai stúdióhorrorok sorából, az a humora. Cregger nem felejtette el komikusi múltját, és nem fél groteszk, szatirikus pillanatokat beépíteni a legnagyobb feszültség közepébe. Ezek a humoros elemek nem kizökkentik a nézőt, hanem éppen hogy fokozzák a feszültséget: a hosszan felépített, idegőrlő jelenetek gyakran egy váratlan, abszurd fordulattal oldódnak, amitől egyszerre nevetünk és még inkább feszülten figyelünk.

VERDIKT

A Fegyverek talán nem érinti meg úgy a szívet, mint néhány érzelmesebb horror, de biztosan ott marad a fejünkben. Olyan, mint egy sötét altatódal vagy egy városi legenda, ami újra és újra visszatér az ember gondolataiba, és minden alkalommal egy kicsit más arcát mutatja. Néha oda vezet, ahová sosem gondoltuk volna, máskor pedig éppen azt adja, amitől a legjobban tartunk. És talán ez az, ami miatt Cregger filmje nemcsak egy jól sikerült horror, hanem egy olyan élmény, amit hosszú ideig emlegetni fogunk.